6. fejezet

Tao

Ahhoz képest, hogy este mennyi minden járt a fejemben, mégiscsak sikerült valahogy elaludnom. Mégis, mikor felébredek, ugyanúgy érzem magam, mint este, mintha egy másodpercet sem aludtam volna. Csak lehunytam a szemem, és bumm, máris reggel van. Már most sejtem, hogy ez megint mennyire sikeres napnak ígérkezik…

Ami először feltűnik, hogy a szomszéd ágy üres. Gyorsan felkönyökölök, és hirtelen elönt a pánik – elaludtam volna? De nem, hessegetem el az érzést, akkor Chanyeol vagy bárki más biztos felébresztett volna. Nem is hallok kintről nagy nyüzsgést, szóval még nem lehet mindenki fent.

Kikecmergek az ágyból és a fürdőbe indulok. Rövidre fogom a készülődést, még az öltözésnél is csak felveszem az első kezem ügyébe kerülő ruhadarabokat, kivételesen nem törődve az összhatással. Csak szeretnék kimenekülni a szobából a konyhába, ahol beszélgethetek a srácokkal, aztán a próbaterembe, ahol leköt a mozgás.

De ennek persze nem az a magyarázata, hogy végre teljesen felébredtem a zombiságból és újra önmagam vagyok – hanem az, hogy ne kelljen egyedül maradnom a gondolataimmal, mert akkor minduntalan csak őrá gondolnék…

Ébresztő!

Egy bögre kávéval a kezemben leülök az asztalhoz Sehun és Yixing hyung közé. Sehun most nem szándékozik folytatni az esti poénkodását, aminek külön örülök, mert így nem kell már korán reggel lehordanom. Túl fáradt vagyok ahhoz, úgy érzem, már attól elaludnék, ha csak lehunynám a szemem. Szükségem van arra a jó nagy bögre kávéra, és később egy másikra is, hogy ébren túléljem a napot. Szemezek egy szelet pirítóssal is, de nincs étvágyam; tudom, hogy ennem kéne, de azt nem akarom kockáztatni, hogy rosszul legyek.

- Jó reggelt. – Mire megiszom a kávémat, Chanyeol is megjelenik. A nyakát masszírozgatja, és látszólag valamiért elég kényelmetlenül érzi magát, biztos rosszul aludt. Rá akarok kérdezni, mi a baj, de az örökké aggodalmaskodó Suho hyung beelőz.

- Minden rendben, Chanyeol?

- Csak elaludtam a nyakamat – válaszolja.

Suho ezután engem vesz célba.

- Tao, hacsak nem éhségsztrájkolsz, legalább egy pirítóst egyél!

- Nem vagyok éhes – mondom, de egy szigorú pillantás hatására inkább beadom a derekam és tányérra teszek egy szelettel. Mázlimra umma megint Chanyeolnak szenteli a figyelmét, így nem kell megküzdenem a reggelivel. Felkelek, összepakolom a tányért és a bögrét, és a konyhába megyek eltüntetni a bizonyítékot.

A reggeli társalgós szándékom már füstbe ment, mivel mindenki láthatóan még készülődik, vagy épp túl korán van nekik a beszélgetéshez – Suho kivételével, aki lelkesen osztogatja az ötleteket Chanyeolnak, hogy mit tehetne a fájós nyakával. Fájdalomcsillapító, izomlazító krém, miegyéb. Esélyem sem lenne közbeszólni és elmondani a véleményemet, pedig ez tűnik a legésszerűbb megoldásnak: egy kis masszázzsal percek alatt rendbe lehetne hozni. Amúgy is rossz érzés Suho hyungot kizökkenteni a védelmező szerepéből, ezért inkább ráhagyom a dolgot.

A reggeli első megérzésem az volt, hogy ez a nap sem lesz valami sikeres, s végül igazam is lett. A táncpróbánkon már a bemelegítésen sem jutunk túl problémamentesen; be kell látni, hogy a probléma Chanyeol, aki most mintha minden egyes táncmozdulatot elfelejtett volna. A nyaka miatt nem meglepő, hogy ügyetlenkedik, de nekem eléggé úgy tűnik, hogy még csak nem is próbálkozik túlságosan. Miután kis híján fellöki Jongint, végül a koreográfus is megelégeli a dolgot, és szünetet ad nekünk.

Mindenki megy a maga dolgára, néhányan folytatják a táncot, míg páran beszélgetnek, vagy csak lazítanak. Magamhoz veszek egy kis üveg vizet, és leülök a tükör mellé. A vizet iszogatva figyelem, ahogy Luhan, Minseok, Sehun és Jongin táncolnak. Megfordul a fejemben, hogy csatlakozok hozzájuk begyakorolni a néhány mozdulatot, amik nem mennek túl jól, de ekkor Chanyeol telepedik le mellém.

- Fáj a nyakam – mondja ajakbiggyesztve, aztán jól meglep azzal, hogy a vállamra hajtja a fejét. Felsóhajt, s bár az arcát így nem látom, de tudom, hogy lehunyja a szemét, amitől el kell mosolyodnom. Ha az én vállam elég ahhoz, hogy végre ne tűnjön olyan zaklatottnak, mint eddig, és kényelmesen érezze magát, akkor akár még órákig itt szobroznék vele. Lerí róla, hogy a fájdalmon kívül más baja is van.

- Rosszul aludtál? – kérdezem.

- Aha. Eléggé… rossz álmom volt – feleli. – Kimentem tévézni a nappaliba, de bealudtam. Nem túl kényelmes az a kanapé.

Egyetértően bólintok, bár úgyse látja. Eszembe jut a többféle gyógymód, amit reggel Suho hyung említett, aztán az is, amire én gondoltam. Tudok neki segíteni, és fogok is, mert ha nemsokára nem kezdjük újra a próbát, és Chanyeol tovább ügyetlenkedik, még jó alapos fejmosást kaphat, amit jelen állapotában erősen kétlem, hogy jól fogadna. És nem mellesleg nem esik jól, hogy ilyen állapotban látom.

Megemelem a kezem a háta mögött és a vállára teszem. Váratlanul éri, ezért összerezzen, és arrébb húzódik. Ekkor jövök rá, hogy a mozdulat úgy nézett ki, mintha meg akarnám ölelni. Habár nem azt akartam csinálni, mégis meglep ez a reakció, hiszen régebben sosem volt baja az ölelésekkel.

Hogy tisztázzam magam, gyorsan megkérdezem, hol fáj neki.

- Oh. Kicsit feljebb.

Hátrébb csúszok, hogy jobban hozzáférjek, aztán a kezemet is átpozícionálom. Érzem a csomót az izmon a nyaka és válla találkozásánál, el is kezdem óvatosan masszírozni azt a területet. Rövidesen érzem az eredményt, a csomó lazul, csakúgy, mint Chanyeol merev testtartása. Tovább folytatom, hogy alapos munkát végezzek. A többiek látszólag még úgysem akarják folytatni a próbát.

Erre a pár percre teljesen el is merülök a gondolataimban, a kezem automatikusan mozog. Valami hangosabb zajra a terem másik feléből kizökkenek, és észreveszem, hogy a kezem időközben becsúsztattam Chanyeol pólója alá, hogy jobban hozzáférjek a vállához. Nem volt semmi rendkívüli ebben, őt látszólag nem zavarta; a vállát mozgatja elégedetten, hogy enyhült a fájdalom.

Engem viszont, valami megmagyarázhatatlan módon oltárira összezavar a dolog. Érzem meleg bőrét az ujjaim alatt, és alig tudok gátat szabni a késztetésnek, hogy lejjebb vándoroljon a kezem.

Mi a franc???

Azonnal menekülőre fogom, vöröslő arccal tápászkodok fel és lépek a lehető leghátrébb, amíg a tükörnek ütközik a hátam. Chanyeol kérdően néz fel rám, kénytelen vagyok palástolni a zavaromat.

- Oké, végeztem – mondom pókerarccal. – Jobb már?

- Sokkal. Köszi. – Rám mosolyog, amit nagyjából sikerül is viszonoznom. De a mosoly mellett továbbra is látom a kérdő tekintetet.

Minden további nélkül hátat fordítok, és az ajtó felé veszem az irányt. Hatalmas mázlim van, mert más nem vette észre a kis jelenetem. Suho is csak akkor néz fel, amikor elhaladok mellette, és megkérdezi, hova megyek. Azt felelem mosdóba, de közben meg sem állok, rá se nézek.

Oké, ez nagyon fura volt. Nagyon!

Percekig bámulom magam a mosdó tükrében, és közben próbálok értelmes magyarázatot találni. Végül csak egyvalamire jutok.

Szerelmes vagyok Krisbe. Ez eddig sem volt kérdéses számomra. És bár sosem vallottam be neki, de amíg még itt volt, legalább mindig a közelében lehettem, megérinthettem. Most viszont, hogy már esélyem sincs erre, elég volt megérintenem Chanyeolt, hogy a testem emlékezzen rá, mit éreztem minden alkalommal, amikor Krissel történt ugyanez. Annyira elmerengtem a masszázs közben, hogy az agyam azt képzelte, Kris ül előttem, és többet akart az érintéséből.

Csak ez lehet a magyarázat. Ugye?

Szóval továbbra is egy reménytelen idióta vagyok, aki képtelen túltenni magát az első szerelmén.

Chanyeol

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kizárólag a nyakam miatt vagyok ennyire szétesve. Bár jelenleg ezt semmi pénzért nem ismerném be, nemhogy Taonak, vagy esetleg másnak, de még magamnak sem. Képtelenség. Ennyi villódzik az agyamban, akárhányszor meglátom Baekhyun-t és eszembe jut az álmom. Félálomban felmerült bennem néhány „őrültség”, de... lehetetlen! Hiszen ő a legjobb barátom.

- Rosszul aludtál? – szólal meg Tao, mire felpattannak a szemeim és elgondolkozok, hogy most szólalt meg, vagy esetleg előtte is mondott már valamit.

- Aha. Eléggé… rossz álmom volt – felelem végül, próbálva a legnagyobb természetséggel előadni, hogy tényleg csak ennyiről van szó – Kimentem tévézni a nappaliba, de bealudtam. Nem túl kényelmes az a kanapé.

Újra lehunyom szemeimet, így kizárva az orrom előtt táncolókat és a terem másik végében motoszkáló többieket. Jól esik már csak ez a kis pihenés is. Valamiért nyugodtsággal tölt el Tao társasága. Nem zaklat felesleges kérdésekkel, csak vár és ott van, ha kell. És pont ez kell most nekem. Mert nem állok készen erre a beszélgetésre még. Talán egy kis idő múlva, de most még nem. Egyszer csak egy kéz landol a vállamon, mire szinte önkéntelenül rezzenek össze és húzódok az ellenkező irányba. Értetlenül pislogok egy pillanatig, mikor rájövök, hogy csak Tao volt, aki megkérdezi, hogy hol fáj pontosan.

- Oh. Kicsit lejjebb – mondom, majd zavartan a többiekre pillantok, szemeimmel a csapat díváját keresve, akit meg is pillantok, amint épp Jongdae-t szekálja valamivel. Reménytelen. Eközben Tao arrébb csúszik, kezeit pedig átvezeti, pont oda, ahol a legjobban fáj. Nem szólalunk meg, Tao elkezdi masszírozni a vállaimat, én pedig csendben tűröm az eleinte kissé fájdalmas eljárást. Próbálok elmerülni a gondolataimban, de valami folyton visszaránt, például mikor Baekhyun nyávogó hangon felvisít, mert Jongdae épp egy fél palack vizet a nyakába készül önteni. Vagy amikor szintén Baekhyun megpróbálja átölelni Kyungsoot, – menedéket keresve Jongdae támadása elől – de a kis vakarcs, csak bordán vágja, olyan kyungsoosan. Jó látni, hogy kezdenek megint természetesen viselkedni, ugyanakkor olyan érzésem van, mintha a nyílt sebembe éppen sót dörgölnének.

Miért fáj ennyire? Miért zavar egyáltalán?

Számtalan olyan kérdés merül fel bennem, melyekre hiába tudom a választ, nem értem. Miért most?

Arra eszmélek fel, hogy a puha ujjak eltűnnek vállaimról, majd egy koppanást hallok. Felpillantok, oda ahol Tao áll, vörös arccal szinte a tükörre passzírozva magát. Kérdő pillantást vetek rá, hisz nem értem mi történt.

- Oké, végeztem – szólal meg, kifejezéstelen arccal – Jobb már?

- Sokkal. Köszi – mosolyogok rá, amit viszonoz is, ám még így is kissé gyanús, ahogy viselkedik. Se szó, se beszéd indul meg az ajtó felé, ám Suho umma nem hagyja ennyiben és megkérdezi, hogy hová is indult a szőkeség, mire csak annyit felel megállás nélkül, hogy a mosdóba. Valamiért bűnösnek érzem magam, hogy részben miattam reagált így és ez aggaszt. Annyira, hogy el is feledkezek a néhány perccel ezelőtti zavaros gondolatmenetemről. Egyszerűen lehunyom a szemeimet, hátamat a tükörnek vetem és próbálok egy kényelmes pozíciót felvenni.

Valaki mellém telepedik egy kis idő múlva. Sejtéseim szerint talán Tao ért vissza, aminek örülök, mert egyedül a gondolataim már megint egészen más irányba terelődtek. Felnyitom szemeimet, majd lelkesen fordulok a mellettem ülő felé.

- Ta- ám egyáltalán nem az a személy ül mellettem, akire számítottam. Mosolyom lelohad és kissé ijedt fejet vághatok, mert Baekhyun csak elkezd kuncogni.

- Mi az? Ennyire ijesztő vagyok? – kérdezi.

- Nem, én csak... – nem találom a szavakat, a hangomat. Egy épkézláb mondatot sem tudok összerakni, ahogy Baekhyun mosolyát figyelem.

- Figyelj, Channie... – szólal meg, nekem meg összeszorul a szívem. Csak tudnám miért. Elkapom a tekintetem róla és a földet kezdem nézni – Ha bánt valami, nekem nyugodtan elmondhatod.

- Fáradt vagyok – közlöm a legkézenfekvőbb hülyeséggel, ami hirtelen az eszembe jutott. Fáradt vagyok, mert nem bírok aludni se. És ez csakis a te hibád! Mondhattam volna ezt is, de képtelen lennék rá. Mert én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere.

- Hát jó – sóhajt fel. Már várom a pillanatot, hogy feltápászkodjon és én fellélegezhessek, ehelyett hirtelen átöleli a felé eső karomat, majd vállamra hajtja a fejét, amitől ledermedek és megmozdulni se bírok. Miért? Miért pont engem? Miért most? Át akarom karolni, ahogy régen. Vele akarok nevetni. Szórakozni, kibeszélni a problémákat, hülyéskedni, és megannyi dolgot, amiket úgy érzem, hogy soha többé nem leszek képes megcsinálni. Legalábbis nem vele. Mert kegyetlenül fáj, ahogy hozzám bújik. A nézése, kedves szavai, de a legjobban a saját viselkedésem. Én lököm egyre távolabb magamtól, amit csak magamnak köszönhetek.

Egy ideig csendben tűröm, ahogy Baek rajtam csimpaszkodik. Próbálok másra gondolni, például az új dalra, amit hetekkel ezelőtt kezdtem el írni, de valahogy nem volt hozzá kedvem, így a félkész kotta és dalszöveg ma is a szobámban porosodik. A kecses, hosszú ujjak szorítását megunva megköszörülöm torkomat, mire Baekhyun felpillant rám, én pedig erőltetetten rámosolygok.

- Ki kell mennem a mosdóba – füllentem. Egy pillanatig bambán pislog rám, majd mikor rájön a célzásra elereszti karomat és rám mosolyog. Felkelek a padlóról, majd szólok Suhonak is, aki ugyan morog valamit az orra alatt, de bólint, hogy menjek. Kilépve a teremből máris sokkal felszabadultabbnak érzem magamat. Legszívesebben leülnék csak a földre, várva, hogy folytassuk a próbát, de tudva, hogy umma nagyon kiakadna, ha rájönne, hazudtam inkább elindulok sétálni. Végigsétálva a folyosón hallom, amint több próbateremből is hangos zene szól. Ezek szerint ma nem csak nekünk van táncpróbánk. A stúdiókhoz közeledve énekszót hallok meg, amitől mosolyoghatnékom támad. Gyakornokként mi is ezekben a stúdiókban gyakoroltunk szinte egész áldott nap. Tizenketten, amikor még minden más volt. Felsóhajtok, majd tovább indulok a folyosón. Legszívesebben eltűnnék a próbáról, amihez persze nincs elég merszem. Suho hyung már alapból tikkelt rám az utóbbi időben – főleg miután legutóbb egyedül tűntem el egy fél napra – amit nem akartam fokozni. A mosdókhoz érve végül ráveszem magamat, hogy legalább bemenjek, igyak pár korty vizet és kézmosás után visszamenjek a pokolba. Éppen benyitnék, mikor valaki kilép, ezzel persze sikeresen összeütközünk. Meglepődve pislogok az illetőre, ám amikor tudatosul bennem, hogy kivel is állok szemben, egyszerűen elmosolyodok.

- Bocsi – szabadkozok, ahogy óvatosan arrébb állok, hogy kijöhessen.