9. fejezet

Tao

Életem egyik leghosszabb és legfurcsább napjának még kilátásban sincs a vége. Főleg, mivel jelenleg több háztömbnyire vagyok otthonról, és eszemben sincs visszamenni. Igazából nem is tudom, hol vagyok, csak azt, hogy régóta bolyongtam már az utcákon, míg a cipőm is teljesen beázott, és a lábaimat sem éreztem másnak jégtömbökön kívül, így hát megálltam egy parkban, és már legalább fél órája itt ülök egy szökőkút peremén.

Az eső sem állt el időközben. Eredetileg fehér pólóm már inkább látszik szürkének a rengeteg víz miatt, és jéghidegen tapad a bőrömre, csakúgy, mint a farmerom. Azt sem tudom, az arcomon hol érnek véget az esőcseppek, és hol kezdődnek a könnyek. Fázom, borzasztóan fázom.

Hogy vehetett az életem hirtelen ilyen nagy fordulatot? Több hónapnyi reménytelen szerelem és gyávaság után egy gyenge pillanatomban bevallom, hogy szeretem egy volt csapattársamat, és még aznap egy másik fiúval csókolózok. Aki ráadásul tudja, hogy kit szeretek. És akivel valószínűleg pár pillanat alatt sikerült romba döntenem a barátságomat. Mert most biztos, hogy Chanyeol utál, őrültnek tart, és ami a legrosszabb, talán be is árul a többieknek…

Azt hiszem, ebben a parkban élem le a hátralévő életemet.

És ekkor hirtelen rádöbbenek valamire, aminek eddig nem tulajdonítottam semmi jelentőséget, mert csókolózás közben teljesen kikapcsolt az agyam. Visszacsókolt. Még ha csak pár pillanatig tartott is, de visszacsókolt, mielőtt végett vetett neki. Nem hiszem, hogy ez lenne a normális reakció, ha egy fiú csak úgy a derült égből megcsókol egy másik hetero srácot.

Új értelmet nyer Chanyeol szintén különös viselkedése az elmúlt időkben: hogy mindig kerüli Baekhyunt, és inkább más társaságban van – főleg velem -, és ez az egész látszólag Baek és Taeyon kapcsolatával egy időben kezdődött. Te jó ég. Most már értem, miért mondta Chanyeol, hogy megérti, mit érzek Kris iránt… Úgy látszik, nem csak én rejtegetek egy elég súlyos titkot a többiek elől. És most már egy közös titkunk is van, amiről nagyon remélem, hogy titok is marad.

Már eléggé „kijózanodtam” ahhoz, hogy abbahagyjam a görcsös sírást, de így sokkal élesebben érzem a csontig hatoló hideget. Átkarolom magam, de persze semmi haszna. Még nem érzem késznek magam arra, hogy hazamenjek. Ráadásul ma már másodszorra szöktem el, és most tuti, hogy Suho leüvölti a fejem. Most nincs itt senki, hogy elvigye a balhét. De hát meg is érdemlem.

Tudom, hogy majd tisztáznom kell valahogy ezt az egészet Chanyeollal, már ha egyáltalán szóba áll még velem valaha… De hogy magyarázzam ki azt a csókot, ha még én magam sem tudom, miért csináltam? Csak abban vagyok biztos, hogy azt nem mondhatom el neki, hogy ezerszer jobban élveztem a kelleténél, hogy sokkal többet akarok belőle, és valami mélyen bennem összedőlt, amikor Chanyeol elmenekült tőlem…

Nem értem. Én Krist szeretem. De akkor mi ez az egész?

Valaki megérinti a vállam. Fejemet felemelve a tenyeremből - ahol eddig rejtegettem az arcomat -, tekintetem Luhanéval találkozik. Leguggol elém, és megfogja a csuklómat, hogy ne tudjak megint a kezem mögé bújni.

- Már órák óta kereslek. Mi történt?

- Órák óta? – kérdezek vissza rekedten. Nincs nálam sem óra, sem telefon, így fogalmam sincs, mennyi lehet az idő. Nekem nem tűnt túl soknak. Meg igazából csak idő kérdése volt, hogy valaki utánam jöjjön.

- Elmúlt egy óra – feleli. Nem hallok rosszallást a hangjából, de ez valószínűleg csak azért van, mert nehéz bármit is meghallani ilyen viharban. – Mi történt? – ismétli meg a kérdést, amit megint válasz nélkül hagyok. Talán el kéne mondanom neki. De mégsem lenne jó ötlet. Nos, ezekkel a gondolatokkal egyáltalán nem vagyok előrébb. A fogaim összekoccannak a vacogástól, ahogy kinyitom a számat, de mégsem mondok semmit. Határozottan nyomorultnak érzem magam.

- Vedd fel ezt. – Odanyújtja az egyik pulóveremet, amit eddig a kabátja alatt rejtegetett az eső elől. Hálásan veszem el tőle, és bújok bele, s habár a nem túl vastag anyag nem véd kifejezetten az időjárástól, mégis sokkal jobb érzés. Még a csuklyát is a fejemre húzza, miközben én a pulcsi ujjait igazgatom el úgy, hogy a kézfejeimet is takarják.

- Köszi.

- Na jó, gyere! – mondja Luhan, miközben megfogja a kezem. Hagyom, hogy felhúzzon a hideg kőről, és ezalatt elgondolkodom, vajon akkor is ilyen kedvesen és megértően fog hozzám viszonyulni, miután megtudja, mit tettem, mi mindent érzek?

Csendben indulunk el a park bejárata felé. Már nem is vesződök azzal, hogy kikerüljem a tócsákat, a cipőmnek már úgyis mindegy. Az utcákon egy lélek sem jár, hiszen nyilván csak én lehetek olyan bolond, hogy éjszaka ítéletidőben itt kint rohangáljak. Luhan gyakran és aggódva pillantgat rám. Sajnálom, hogy aggódnia kell miattam, és az esőben áznia. A hülye magánakcióm előtt igazán gondolhattam volna rá, hogy mekkora problémát okozok másoknak.

Be kell vallanom, habár nem szeretem, ha mások sajnálnak, amit mostanában leplezetlenül tesznek, mégis hiányozna valamennyire, ha abbahagynák. Ez is mutatja, mennyire függünk egymástól mi tizenegyen. Elég, ha egy probléma adódik – mint Kris esete -, és az máris, felborítva a rendszert, ál-kapcsolatokhoz, eltitkolt szerelmekhez, helytelen csókokhoz vezet. És jó, hogy mindig ott van valaki, akivel megbeszélhetjük a dolgokat; csakhogy én most épp azzal nem beszélhetek, akivel a leginkább szeretnék. Most Luhan van itt velem, és tudom, hogy meghallgatna, csak azt nem, hogyan reagálna. De talán még a negatív reakció is jobb, mintha magamban tartanám.

A végén még beleőrülök.

Már nem járunk messze a dormtól, amikor megragadom Luhan karját, és egy kilógó eresz alá terelem, ahol nagyjából védve vagyunk az esőtől. – Szeretném elmondani... – A mondat vége köhögésbe fullad, amit esélyem sincs leplezni.

- Tao, jó, hogy el akarod mondani, de ne itt kint. Nem akarom, hogy beteg legyél. Menjünk haza, már közel van!

- Nem akarok hazamenni! – tiltakozok, úgy, hogy azt egy hisztis kisgyerek is megirigyelhetné. A torkom még mindig kapar, de legalább nem érzek kényszert a köhögésre. Elég kellemetlen lenne, ha csak két-három szavas mondatokban tudnék beszélni. - Legalább addig nem, amíg beszélünk.

- Ebből nem engedek, én sem akarok beteg lenni. Ha a lakást nem akarod, legalább az épületbe menjünk be. – Visszalép a járdára, várakozón nézve rám. Követem. Erre a lehetőségre persze nem gondoltam, ahogy arra sem, hogy ő is megfázhat. Nekem már nyilvánvalóan késő, de neki nem.

Minek van agy a fejemben, ha mostanában nem használom?

Ahogy beérünk a bejáraton, azonnal megcsap a meleg levegő, szinte tűzforrónak tűnik. Az automata lámpa felkapcsolódása után olyan csend van, hogy még az is hallatszik, ahogy a víz a padlóra csöpög a ruháinkból. A bejárattól szemközt van a lift és a lépcsőház, de én tüntetőleg hátat fordítok nekik. Luhan ezt látva idegesen sóhajt, de szerencsémre nem erőlteti.

- Oké, szóval mi is történt? – A radiátor felé indulunk. Háttal a fűtőtestnek támaszkodok, remélve, hogy hamar abbamarad a didergés. – Van ennek valami köze ahhoz, hogy Chanyeol pont előtted rohant ki a szobátokból? – Szóval a jelenet feltűnőbb volt a kelleténél, így a többiek kérdéseit is nehéz lesz kikerülni…

- Aha. Mi…

- Összevesztetek? – vonja fel a szemöldökét.

Most még hazudhatnék. Elég, ha rábólintok. De azzal jobban járnék? Nem hiszem.

- Nem. Csókolóztunk.

A néhány másodpercre beálló néma csendben figyelem, milyen reakciót mutat az arca. Meglepődött, ez biztos. Végül mégis én lepődök meg jobban a válaszán, mint ő azon, amit én mondtam.

- És olyan rossz volt, hogy elfutottál?

- Dehogy… Várj- mi van?

- Bocsánat, csak… ez meglepett… Más nem jutott eszembe hirtelen – szabadkozik. – Ezt komolyan mondtad?

- Szerinted viccelek? – kérdezek vissza.

- Nem, dehogy. Oké… - Látszik, hogy mennyire összezavartam, és neki is majdnem annyira nehezére esik összeszedni a gondolatait, mint nekem. Néhány másodperc múlva mégis nyílt és kedves tekintettel néz rám, amiért végtelenül hálás vagyok. Jól teszem, hogy megbízok benne. – Jó, kezdd az elején. Az feltűnt, hogy sok időt töltötök együtt mostanában, de hogy jutottatok el idáig?

- Igazából én sem tudom… Olyan jól kijöttünk, bár ennek azt hiszem, már búcsút inthetek. Megbízom Chanyeolban, ezért ma délelőtt el akartam mondani neki… valamit. – Most, hogy belekezdtem, hamar belelendültem volna a beszédbe, ha a torkom nem fájna annyira, hogy szinte suttogásra kelljen halkítanom a hangom. Ráadásul elértem a sztori másik kínos részéhez; hogy a srác, akibe belezúgtam, és a srác, akivel csókolóztam nem ugyanaz a személy. Igyekszem kikerülni ezt a részt, de nem nagyon bízok a sikerben. – Amikor elszöktünk a próbáról, egy kávézóba mentünk, mert mindketten túl rossz hangulatban voltunk, nem tudtunk odafigyelni. Végül véletlenül kicsúszott a számon a titok, de Chanyeol olyan megértő volt… Nem erre számítottam, tényleg. Amikor hazaértünk, és visszajött a szobánkba, nagyon szomorúnak tűnt, biztos, hogy előtte sírt is. Csak ültünk az ágyamon, nem tudtam semmit sem mondani. Aztán csak úgy… megtörtént.

Luhan mérlegeli, amit mondtam. Szinte látom, hogy tele van további kérdésekkel, de már előre tudom, mi lesz a következő. És tessék.

- Mi volt az a titok?

Csak pár másodpercig tétovázok. Végül is, ha már minden mást elmondtam neki…

- Az, hogy szerelmes vagyok Krisbe. – Már tényleg alig hallható a hangom, de Luhan mégis megérti, mit mondtam. És láthatóan ez kevésbé lepi meg, mint a csók.

- Azt hiszem, ez sok mindent megmagyaráz. – Nem is kell kérdeznem, mikre gondol. Furcsa kis szomorú mosoly jelenik meg a száján, de egy pillanat múlva el is tűnik. – Várj… Azt mondod, Chanyeol megcsókolt, pedig tudja, hogy Krist szereted?

- Nem – felelem. Ettől persze csak értetlenebbül néz rám. – Én csókoltam meg.

Nem tudom visszafogni magam, mesélni kezdek neki. Mindent elmondok neki Krisről és Chanyeolról. A szinte depressziós időszakomtól kezdve a beszélgetéseken, az ajándékokon, a pók-heccen, még a szerencsétlen-sütin is keresztül egészen a mai reggelig, ahonnan már ismeri a történetet. Vagyis tegnap reggel, de nem ez a lényeges. Aztán a csókra is kitérek, pontosabban arra, hogy mennyire nem értem, miért tetszett… Tényleg nehéz abbahagyni a mesélést, ha már így belelendültem. Luhan időnként közbeszól, kérdezget, míg kezdem úgy érezni magam, mint egy interjún. Bár hatalmas a különbség, mert egy interjún leginkább betanult szövegeket mondunk, olyasmiket, amiket a rajongók hallani akarnak. Ilyet viszont meg se fordulna a fejünkben élő adásban előadni.

Mire a végére érünk, feltűnik, hogy Luhan mosolyog. Amikor értetlenül rákérdezek az okára, még jobban összezavar.

- Hogy lehet, hogy én rájöttem, te meg nem? – csodálkozik.

- Mire?

- Pedig olyan nyilvánvaló! – Szinte már vádlón néz rám, de én még mindig nem értem. Mi ütött belé? – Tao, te szerelmes vagy.

- Öhm, igen. Krisbe. De ezt már korábban is mondtam…

- Nem, nem Krisbe – mondja. Elég bizarr, hogy ebben kijavít. De hát… Azon kapom magam, hogy tényleg belegondolok.

Egész eddig fel-alá járkáltam az előtérben, de most muszáj leülnöm a lépcsőre, a lábaim már teljesen elgyengültek. Meg igazából az egész testem. Fel se tűnt, hogy ennyire kimerültem. Talán még ahhoz is köze lehet, hogy valószínűleg reggelre durván beteg leszek. Az visszhangzik a fejemben, amit Luhan mondott az előbb, miközben leül mellém, és átkarolja a vállamat.

Igaza van.

Olyan sokáig voltam szerelmes Krisbe, annyira megszoktam ezt a gondolatot, hogy egyszerűen nem tűnt fel, hogy elmúlt. Nem, a szerelem nem múlt el, csak már másra irányul. Chanyeol. Teljesen új fénybe kerül minden, ami eddig köztünk volt. Hogy mennyire jó érzéssel töltött el mindig, amikor mosolyogni láttam. Hogy még a legrosszabb perceimben is megpróbált felvidítani, és még ha nem is sikerült, a kedvéért érdemes volt tettetni. Hogy ő volt az egyetlen, akit az utóbbi időkben nem csak, hogy elviseltem, de tényleg magam mellett akartam tudni. Hogy miért csókoltam meg, és miért borultam ki ennyire, amikor eltolt. És az az állandó furcsa érzés a gyomromban, amit a köztudat a szerelemmel asszociál, s amit én csak a stressz számlájára írtam.

"A szerelem közelebb van hozzád, mint gondolnád."

Még az a nyamvadt szerencsétlen-süti is megmondta.

- Oh, te jó ég – temetem arcom a tenyerembe.

- Javíts ki, ha tévedek – szól Luhan, - de én úgy tudtam, hogy a szerelem jó dolog.

- Csak akkor az, ha viszonozzák is. – Az ujjaim között rápillantok. – Szóval az én esetemben sosem jó.

- Ne így állj hozzá! – biztat. – Nem tudhatod. Chanyeol kedvel téged.

- Persze, mert egy bandában vagyunk, ráadásul szobatársak. Barátok vagyunk… voltunk… Már nem tudom.

- Attól még alakulhat jól a dolog. Beszélned kéne vele.

Erre a gondolatra még jobban görcsbe rándult a gyomrom. Nem, jelenleg ezt el sem tudom képzelni. Ráadásul emlékeztetnem kell Luhant, hogy hogyan ért véget a csók.

- Biztos csak azért ment el, mert meglepődött. Végül is… ez elég nagy dolog – mondja. De már kezd fogyatkozni a lendülete a bíztatásban. És még a legnagyobb érvet be sem vetettem.

- Nem lesz semmi, nem érted? Másba szerelmes. – Luhan eltátja a száját, de lehetőséget sem hagyok neki, hogy megszólaljon. – Nagyjából a nullával egyenlő az esélye, hogy valaha is lesz köztünk bármi, szóval akár meg is próbálhatom elfelejteni az egészet… majd kibírom valahogy… eddig is bírtam…

Elcsuklik a hangom, újra a sírás határán állok. Luhan végre felhagyott azzal, hogy a reménytelennel áltasson, most csak csendesen átölel. Nem kérdez és mond semmit, szerencsére azt sem firtatja, hogy kibe szerelmes Chanyeol. Nem akarom beárulni, ez maradjon az ő titka. Azt se tudja, hogy én tudom. Ráadásul elég nagy az esélye, hogy hamar vége lesz annak a röhejes ál-kapcsolatnak, és ha van rá bármi esély, hogy Baek is szereti őt, akkor miért állnék az útjukba? Legalább boldog lesz.

Csak pár könnycseppet engedek meg magamnak, mielőtt Luhan meggyőz, hogy fel kéne mennünk a lakásba. Látszólag már mindenki alszik, Chanyeol mégsincs a szobánkban – aminek most kivételesen örülök is.

A reggel csak pár órányira van, mégis túl sok szenvedés után jön el. Miután forró vízzel letusolok, és melegítőbe meg takaróba bugyolálom magam, arra számítok, hogy azonnal elalszok. Azzal viszont nem számolok, hogy a láz miatt zavaros, értelmezhetetlen álmokat látok, amikből nagyjából húszpercenként riadok fel. A kis ébren töltött időszakokban össze-vissza forgolódok, próbálok összekaparni annyi erőt, hogy felkeljek egy pohár vízért, hogy megnyugtassam fájó torkomat, vagy hogy felvegyek egy vastagabb pulóvert. De egyszerűen nem megy, így hát újra elalszok, majd kezdődik az egész borzalom elölről.

Túlságosan megörülök, amikor már kezd besütni valamennyi reggeli fény a függöny szélénél, mert ez azt jelenti, hogy végre vége ennek a katasztrofális éjszakának. Ahogy viszont meghallom mások motozását a konyha felől, egyből elillan az az érzés. Mégis hogy gondolhattam, hogy a nappal könnyebb lesz, mint az éjjel? Ha sikerül kimásznom az ágyból, amit erősen kétlek, akkor ki kell mennem a szobából, hogy szembenézzek a többiekkel, és belevágjak egy újabb napba.

Semmi stratégiám nincs arra, hogyan tudnám elkerülni Chanyeolt egész nap. Irtó nehéz lenne megoldani, hogy a próbák közben a lehető legmesszebb próbáljak kerülni tőle, és azt sem tudnám megállni, hogy ne figyeljem őt állandóan. Ráadásul, ha ezt az éjszakát nem a szobánkban töltötte, akárhol is akar aludni legközelebb, legalább a ruháira szüksége van, azok pedig itt vannak.

Ez az egész lehetetlen. Annyira fáj… Morogva a fal felé fordulok, az arcomig felhúzva a takarómat.

Inkább csak sejtem, mint hallom, ahogy kinyílik egy ajtó, és a nevemen szólítanak. Meg se próbálok válaszolni vagy felnézni. Egyáltalán azt sem tudom, hogy álmodom-e, vagy sem. Csak akkor bizonyosodik be, hogy ez a valóság, amikor valaki gyengéden megszorítja a karom, és újra a nevemet mondja. Rövid küzdelem árán a hátamra fordulok, és a könyökömre támaszkodva kicsit felemelkedek. Suho hyung ül az ágyam szélén, és aggódva néz rám.

- Jól vagy?

Ahelyett, hogy megszólalnék, csak köhögni tudok párat. Nem tudok beszélni, a torkom meg úgy fáj, mintha elbaltáztam volna egy késnyelő mutatványt. Ummának ez bőven elég válasz, a homlokomra teszi a tenyerét, amit jéghidegnek érzek.

- Lázad van – állapítja meg. Igazából ezt már korábban is tudtam. – Várj, hozok valamit. – Ezzel kimegy.

Nagy nehezen sikerül felülnöm, de a falnak kell támasztanom a hátam, hogy így is tudjak maradni. Mintha nem lenne amúgy is elég bajom, még szédülök is, bár nem tudom, hogy a láz vagy a kialvatlanság miatt, esetleg mindkettő. Amikor újra nyílik az ajtó, Luhan lép be rajta. Megáll az ágy végében, és ugyanolyan szomorúan néz rám, mint éjjel. Eddig el is felejtettem miatta aggódni.

- Te… jól vagy? – sikerül lassan kinyögnöm.

- Jól. – Aztán egy kisebb szünet után újra megszólal. – Nem fogom elmondani senkinek.

A mondat közben Umma visszatér, s habár vet egy kérdő pillantást Luhan felé, nem kérdez semmit. Egy bögre gőzölgő teát és két tablettát nyújt felém. Még a folyadékot is fájdalmas lenyelnem, a gyógyszerekről nem is beszélve.

- Köszi – mondom egyszerre mindkettőjüknek.

Suho megígérteti velem, hogy délben újra beveszem a gyógyszereket, és hogy délután elmegyek vele orvoshoz. Feltűnik, hogy ő is milyen türelmes, annak ellenére, hogy milyen sok van már a rovásomon. Végtére is, az egész banda szív, ha egy valaki kimarad. Túl megértő velem mindenki. Mindenki sajnál…

Miután mindenki elment, próbálok ébren maradni. Mégis, miközben arra várok, hogy a tea kicsit kihűljön, visszazuhanok a lázálmokba.