10. fejezet

Chanyeol

Felkapom a fejem, ahogy a szoba ajtaja kinyílik. Egy pillanatra remény fog el, hogy talán... de az kizárt. Tao utál engem, talán még meg is vet. Nekem pedig újabb okom van, hogy gyűlöljem magamat. Nem bírom viszonozni azt a kedves, szeretetteljes mosolyt, amit Joonmyun hyung küld felém, amint becsukja az ajtót. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Fizikailag. Mintha elfelejtettem volna, hogy hogyan kell azt a kis görbét az arcomra varázsolni. Vajon ez lehetséges? Megrándul az arcom, ahogy kissé sajnálkozóvá válik a mosolya. Tudom, hogy mit jelent, de mikor szólásra nyitja a száját nem állítom meg.

- Még nem jött vissza – mondja halkan. – De Luhan elment megkeresni.

- Egyedül? – kérdezem meglepődve. Igaz, hogy hyung jól ismeri a környéket, de ennyi idő alatt Tao bárhová elmehetett... Bűntudat mardossa a lelkemet, ahogy bevillan egy kép Taoról, amint éppen a városban bolyong. Utána kéne mennem, de a lábaim meg sem moccannak. – Utánuk kellene mennem – suttogom halkan, megosztva Joonmyunnal gondolatomat.

- Jobb ez így – sóhajt fel, ami arra enged következtetni, hogy neki sincs ínyére az egy helyben való üldögélés. Ez viszont csak egyet jelenthet. – Luhan mondta, hogy egyedül megy, és hogy nem kell segítség.

Csak bólintok, jelezve, hogy részben megértem. Tao biztos nem akarná, hogy én menjek utána és talán egy ember elég ahhoz, hogy rábírja, jöjjön haza. Keserű ízt érzek a számban, ahogy arra gondolok, Tao elmondja a titkát, a titkait... A titkunkat valaki másnak. Szörnyen érzem magamat, ami arcomra is kiül, így persze az mindent elárul hyungnak. Egyik karomat átvetem arcom felett, egyszerre eltakarva a gyenge Chanyeolt és megkímélve Suho hyungot.

- Ne aggódj, Chanyeol – mondja hyung halkan, közvetlen közelről. Kikukkantok kezem takarásából és arrébb húzódok a szűkös ágyon, hogy helyet adjak az idősebbnek. Óvatosan mellém ereszkedik, majd egyik kezét a fejemre rakja, és simogatni kezdi.

- Umma... Mondd, miért vagyok ennyire szerencsétlen? – kérdezem halkan, inkább költői kérdésnek szánva. Ám a válasz igenis izgat, csak épp azt nem tudom, hogy merre keressem.

Joonmyun hyung ágya nem elég nagy két embernek, ő mégsem problémázik, mikor kényelmesen elhelyezkedek, szinte magammal rántva őt is. Csak némán fekszünk, – ő a hátán a plafont bámulva, én az oldalamon fekve és a nyugodt, mindig segítőkész vezetőnk arcát tanulmányozom, – néha megtörve a csendet, miközben az elmúlt időszakot és a régi szép emlékeket elevenítjük fel. Észre sem veszem, hogy mikor lettem ilyen fáradt, csak az tűnik fel, hogy hyung halkan dudorászik, ami még mélyebbre lök az álmok világába. Egy olyan öntudatlan helyre, amit még nem mérgezett meg a valóság.

Épphogy hajnalodik, mikor felébredek. Álmosan a mellettem fekvő hyungomra meredek, nem értve a helyzetet. Beletelik néhány percbe, még felfogom a helyzetet és felrémlik előttem az előző nap és annak minden egyes másodperce. Csak halkan felnyögök, és úgy hanyatlok vissza a párnára, mire az egyik ágyon valaki megmoccan. Lehunyom a szemeimet, ahogy megérzem a zsibbadó kezem, ami közém és az ágy közé szorult. Lassan felülök és masszírozni kezdem a karom, közben alaposan szétnézve a szobán. A behúzott függönyök miatt félhomály van a szobában, ettől függetlenül tökéletesen tudom, hogy ki melyik ágyon alszik.

Joonmyun hyung felém fordulva szuszog, szőke haja az arcába lóg, szája kissé eltátva, néha elégedetlenül felsóhajt. A szomszédos ágyon Jongin alszik, szétvetett tagokkal, takarója csupán csípőtől lefelé takarja, ami alól egyik lába kilóg. A legtávolabbi ágyon a Kim-rezidencia utolsó tagja, Jongdae alszik begubózva a takarójába, ami alól csak sötét haja látszódik ki.

Az egész szoba – sőt a ház – annyira békés, hogy szinte szürreálisnak tűnik az előző nap. Tényleg megtörtént? – merül fel bennem a kérdés. Az egyetlen dolog, ami ezt jelenleg igazolja, hogy nem a saját ágyamban ülök. Persze ezt követi a keserű, szúró fájdalom a mellkasomban. Bűntudatom van Tao miatt. Vajon hazajött végül? Képes voltam úgy elaludni, hogy nem bizonyosodtam meg e felől. Minden bizonnyal amúgy sem akar látni, ettől függetlenül tudni akarom, hogy jól van-e.

Kimászok az ágyból, próbálva minél halkabban mozogni, nehogy felkeltsek valakit. Amint lábam a talajhoz ér szememmel az éjjeliszekrényen lévő órát keresem. Fél hét lesz, vagyis alig húsz perc múlva mindenkinek kelnie kell. Nem akarok én lenni az, aki megfosztja a többieket a jogos pihenési idejüktől, így a lehető legóvatosabban az ajtóhoz lopózom.

Miután sikeresen bezártam, a fürdő felé veszem az irányt. A tükörbe nézve szinte megrémülök önmagamtól. Arcom fakó, szemeim alatt karikák... Még egy hulla is jobb színben van, mint én. Felsóhajtok, megmosom az arcom és inkább megindulok a szobám felé, hogy magamhoz vegyek némi tiszta ruhát a reggeli zuhany előtt.

Már a kilincsen van a kezem, mikor megtorpanok. A gyomrom émelyegni kezd, a szívverésem felgyorsul, ahogy eszembe jut hogyan távoztam innen az előző este. Aztán a csók is, amitől bizseregni kezdnek az ajkaim. Megemberelem magamat és benyitok, majd halkan belesek. Az ágyam érintetlenül áll, pont úgy, ahogy előző reggel otthagytam. Pillantásom nem sokáig időzik az üres fekvőalkalmatosságon, helyette Tao ágya felé fordítom tekintetem.

Egy nagy kupac jelzi, hogy valaki fekszik a takaró alatt, amitől egyszerre érzek hihetetlen megkönnyebbülést és mérhetetlen menekülési vágyat. Valami, pontosabb valaki megmozdul a paplan alatt, mire meghátrálok ijedtemben és kis híján ráesek a gitáromra. A hangszer ettől persze majdnem eldől, ám még időben sikerül elkapnom és visszatennem az eredeti helyére. Újra Taora nézek, aki csak átfordult a másik oldalára, mire kicsit megnyugszok, hogy nem kell még beszélnem vele. Egyelőre nem állok készen erre.

A szekrényemhez lépek, amiből egy tiszta alsót, meg a többi szükséges ruhadarabot. Az ágyamnál keresem a telefonom töltőjét, hogy a teljesen lemerült kis kütyüt feltölthessem indulás előtt, mikor pillantásom megint Taora esik. Valami nem stimmel... Halkan közelebb lépek az ágyhoz, hogy megvizsgáljam az arcát. A bőre szinte fehér, szőke haja pedig az izzadtságtól a homlokára tapad. Automatikusan nyúlok felé, és mire észbe kapok, kezem már a homlokán pihen. Szinte lángol a magas láztól, amit úgy is érzek, hogy saját fejemet meg se fogtam.

Mi a fenét csinálhatott? Aggódva egyenesedek fel az ágya mellett, azon agyalva, hogy mégis mit tegyek. Borogatás? Lázcsillapító? Nem... Az ágyamra dobom a tiszta ruhákat, majd kisietek a szobából, vissza a Kim-rezidenciára. Egy másodpercre megtorpanok Joonmyun hyung ágya mellett. Nincs szívem felkelteni, főleg nem az esti káosz után, de tanácstalan vagyok, így jobb ötlet híján óvatosan megrázom a vállát.

- Hyung... Hyung! – mondom. Halkan felnyög, de lassan felemeli a fejét a folyamatos rázogatásra és álmatag arckifejezéssel néz rám.

- Mi az, Chanyeol? – kérdezi rekedt, kicsit mélyebb hangon.

- Tao... – suttogom, – tekintve, hogy a másik két fiú még alszik – mire értetlenül mered rám. – Lázas. Nem tudom, hogy mit tegyek.

Hyung felül az ágyban, kinyújtóztatja magát, majd kimászik az ágyból. Együtt megyünk vissza a Taoval közös szobánkba, ahol hyung egyből a szőkeség ágyához siet. Akárcsak én, kezét Tao homlokára csúsztatja, amit egy aggódó arckifejezés követ.

- Chanyeol? Hoznál egy pohár vizet meg az orvosságos dobozt? – kérdezi, mire csak bólintok és sietve a konyhába megyek, ahol először előbányászom umma „mindenes” dobozát, amiben a vitaminokat és különböző gyógyszereket tartja, majd egy poharat is magamhoz veszek, amibe vizet töltök. Kezemben a szerzeményekkel indulok meg a szoba felé, ám pont lenyomnám a kilincset, mikor köhögést hallok bentről, majd Suho hyung hangját.

Egyből leesik, hogy nyilván Tao felébredt, mire berezelve hátrálok el az ajtótól. Visszamegyek a konyhába, ahol az asztalra rakom a poharat meg a dobozt és a csaphoz lépek, hogy némi hideg vizet locsoljak az arcomra.

- Minden rendben? – kérdezi egy hang, mire összerezzenek. Nem számítottam rá, hogy bárki más is ébren van. Bólintok egyet, majd hátrafordulok, ahol Luhan hyungot látom meg, amint a folyosóról benéz.

- Jó reggelt – mondom, amit csak erőtlenül viszonoz, majd elsétál. Visszafordulok a csaphoz, mikor meghallom a nyíló ajtó hangját és eszembe jut, hogy nem vittem be a gyógyszert Taonak. Micsoda egy görény vagyok. A saját gyávaságom miatt képtelen vagyok a beteg csapattársamnak segíteni. Szánalomra méltó vagyok...

- Jól vagy, Chanyeol? – kérdezi Joonmyun hyung a hátam mögül, mire kicsit összerezzenek. Megrázom a fejemet, de nem fordulok meg. Már így is többször látta ezt a szánalomra méltó valómat a kelleténél.

- Sajnálom – suttogom. – De képtelen voltam bemenni... Én csak...

- Semmi baj – válaszolja, majd megveregeti a vállamat. – Most mindketten össze vagytok zavarodva. Neked ott a Bae-

- Jó reggelt – szólal meg egy vidám hang, mire mindketten odakapjuk a tekintetünket. Baekhyun mosolygósan álldogál a hűtő mellett, miközben felváltva néz ránk. – Miről sutyorogtok?

- Semmiről – zárja le a témát umma, majd a pohárral és a gyógyszerekkel együtt elindul Taohoz. Egy kis ideig csak nézem az alacsonyabb arcát, aki csak mosolyogva viszonozza az én bamba pillantásom.

Egy héttel később pont az aznap délelőtti próbánkra igyekszünk, mikor Joonmyun hyung serényen körbe rohangál a házban, csak hogy mindenki csipkedje magát. Én a konyhában ülök Sehun és Kyungsoo – az ideiglenes szobatársaim – társaságában és a reggelimet fogyasztom. Miután múlt héten délután visszaértük a próbáról, Suho hyung elrángatta Taot az orvoshoz, aki szigorú ágyban fekvésre és pihenésre ítélte, illetve az ő „tanácsára” kellett nekem kiköltöznöm a szobából, hogy ne zavarjam a lábadozó beteget.

Ez egyszerre volt egy áldás és egy átok is. Örültem, hogy nem kell a kínos csendet hallgatnom napközben, viszont rettentően aggódtam Taoért és akármennyire is szerettem volna néha meglátogatni – szigorúan olyankor, mikor ő aludt – egyszerűen képtelenség volt.

Egyrészt Luhan hyung egész héten tyúkanyóskodott Tao fölött. Én meg nem győztem menekülni hol előle, hol Tao elől – vagy éppen Baek elől. Az életem egy kész katasztrófa. Másrészt viszont akárhányszor csak eszembe jutott a csók, halálosan megrémültem. Miért gondoltam még egyáltalán rá? Az tény, hogy tetszett... De akkor sem értem a pontos okot. Mert Tao Krisbe szerelmes, én meg... Baekhyunba. És ezt már végre elfogadtam, de mégis valami rohadtul zavar... Csak tudnám, hogy mi pontosan.

- Indulás – rohan a konyhába Joonmyun hyung, pont, mint valami tornádó. A mosogatóba teszem a tányéromat meg a bögrém, majd elindulok a mosdóba. Nem kopogok, csak benyitok, nem is gondolva arra, hogy esetleg valaki lehet a fürdőben.

- Bocsi – nyögöm, ahogy észreveszem a mosdókagylónál szobrozó Baekhyunt.

- Gyere csak, mindjárt végzek – invitál beljebb, ahogy a tükrön keresztül figyel engem. Óvatosan bezárom az ajtót a hátam mögött, majd mellé sétálok, hogy megmossam a fogam és kezdjek valamit a kinézetemmel.

- Jól aludtál? – kérdezi, miközben arcát közelebbről szemügyre veszi a hatalmas tükörben. Csak bólintok, tekintve, hogy a fogkefe a számban van, ő meg úgyis látja. – Én ma alig aludtam – sóhajt fel panaszosan. – A felettünk lévő lakásban nem tudom mit csináltak, de a fél éjszakát forgolódással töltöttem – húzza el a száját. El sem akarom képzelni, hogy vajon mit műveltek felettünk... Mostanság amúgy is állandóan ilyesfajta dolgok járnak a fejemben, például, hogy Tao...

Ledermedek fogmosás közben és tágra nyílt szemekkel bámulom saját tükörképemet. Hogy jött ehhez az egészhez Tao? Érzem Baekhyun értetlen tekintetét magamon, de nem figyelek rá. Gyorsan befejezem a fogmosást és még azelőtt elhagyom a fürdőt, hogy Baekhyun egyáltalán megszólalhatna. Az előszobába sietek, ahol már néhányan összegyűltek, köztük Joonmyun hyung is, aki forgolódva keresi a szanaszét szóródott gyermekeit.

- Tao? – kérdezi, mire a név hallatán összeugrik a gyomrom, amibe beleszédülök. Az elmúlt hét alatt csupán kétszer-háromszor láttam, akkor is vagy a mosdóba igyekezett Luhannal vagy Suhoval a konyhába. Hyung a szobánk ajtajához megy, majd beles. – Igyekezz Tao, mert el fogsz késni – figyelmezteti a szőkeséget, majd visszajön az előszobába. – Gyerünk srácok, indulnunk kell!

Bő két órával később már a táncteremben izzadunk felváltva próbálva a régebbi és az újabb számainkat. Persze az más kérdés, hogy az alapból tizenkét főre koreografált táncot tíz emberrel mennyire másként kell szervezni.

Izzadtan és fáradtan dőlök le a tükör elé, egy törölközővel itatva fel az arcomról a nedvességet, majd a már előre odakészített üveg vizet is magamhoz veszem. Úgy érzem magamat, mintha a Szaharában sétálgattam volna, így miután majdnem kiittam az üveg teljes tartalmát, lehunyom szemeimet, hogy a szünet maradék részében egy kicsit pihenhessek.

Hallom Sehun és Jongin lelkes csevegését a legújabb konzoljátékról, melyet pár nappal ezelőtt kinéztek maguknak és mindenképp meg akarják venni – vagy éppen megvetetni valakivel... Luhan és Yixing valamiről anyanyelvükön beszélgetnek, amiből csak néhány szót hallok ki. Kyungsoo és Jongdae, Minseok hyunggal kiegészülve az egyik dalunkat gyakorolja, vagy szimplán csak unják már a semmit tevést. Joonmyun és Baekhyun hangját ellenben egyáltalán nem hallom, így felmerül bennem, hogy talán elhagyták a próbatermet, miközben nem figyeltem. Nem mintha annyira érdekelne, hogy Baekhyun éppen merre kóvályog.

Mégis mióta? – merül fel bennem a kérdés, de nincs ilyesmire energiám még gondolni sem, hiszen gondolataim máris azon csapattársam körül forognak, – újra – akit ma még egyáltalán nem láttam. Vajon Tao merre van most? Frusztráltan felsóhajtok, és kedvem lenne a fejemet a mögöttem lévő tükörbe verni, de attól tartok azt umma meg a többi tag nem nézné valami jó szemmel.

Arra kapom fel a fejemet, hogy nyílik az ajtó és az első gondolatommal ellentétben – miszerint a koreográfus jött vissza a többiekkel – megpillantom Joonmyun hyungot, amint éppen befelé igyekszik, a nyomában Baekhyun és... Először fel se ismerem, nem mintha nem láttam volna már vagy ezerszer az arcát. Mégis mintha egy teljesen új ember állna előttem.

Tao lép be utoljára, majd tüzetesen végigpillant a termen, mintha keresne valakit, aztán tekintete megakad rajtam, én meg csak bámulok rá, mint valami idióta. Tekintetünk találkozik, mire egy hatalmasat kell nyelnem, hogy a torkomban dobogó szívem visszakerüljön a megfelelő helyre. Váratlanul elkapja rólam a pillantását, én viszont képtelen vagyok rá... Csak nézem a frissen vágott, fekete haját és azon agyalok, hogy mennyivel jobban áll ez neki, mint a szőke. Na, nem mintha úgy nem lett volna elég… Milyen is? Lélegzetelállító? Aztán eszembe jut, hogy miért kapta el pillantását rólam.

Nyilván látni sem akar azok után, ami akkor este történt. Vajon mit gondolhat rólam? Egyáltalán rájött, hogy én mennyire élveztem? Legszívesebben felállnék és kirohannék a teremből, egyáltalán nem törődve a következményekkel, de képtelen vagyok másfelé fordítani a fejemet. Egyszerűen...

- Haver, úgy megbabonázott téged az a csaj a kávézóból, mintha szerelmes lennél belé – mondja élcelődve Jongdae Minseoknak, mire elhűlve fordulok az ő irányukba, majd újra kínai csapattársam felé.

…teljesen megbabonázott. Én meg pontosan úgy viselkedek, mint aki szerelmes belé.