11. fejezet

Tao

- Hogy bírod?

A gyomrom fájdalmas görcsbe rándul, ahogy a szemközti fal mellett álló gazdátlanná vált ágyra pillantok. Az ostoba bútordarab állandóan emlékeztet, hogy Chanyeol még csak egy szobában sem akar lenni velem. A betegségem legalább jó indok volt neki, hogy itt hagyjon.

- Szarul – felelem őszintén. Tudom, hogy Luhan kérdése nem a betegségre vonatkozik. Az már amúgy is a legkisebb problémám, mivel a doki a ma délelőtti viziten hivatalosan is egészségesnek nyilvánított. – Sokkal könnyebb lenne, ha lenne mit csinálnom, és valami elterelné a figyelmemet róla.

- Hát, ha majd újra jössz próbára, ennyivel könnyebb lesz.

- És annyival nehezebb is, hogy állandóan figyelnem kell, hogy a lehető legmesszebb elkerüljem. – Az egész jelenetet, ahogy holnap reggel beállítok próbára, legalább ezerszer vizualizáltam magamban, de egyszer sem tetszett. Valamit mindig elbaltáztam, és sosem sikerült problémák nélkül a dolgomat tennem, vagy pedig mindig veszélyes közelségbe kerültem Chanyeolhoz, aminek szintén bénázás lett az eredménye.

- Ki fogod bírni.

Válaszul csak gúnyosan felmordulok. Nagyjából egy évig játszottam, hogy minden a legnagyobb rendben van velem, és mi lett a vége? Még egy évig színészkedhetek? Vagy esetleg tovább? Lassan jelölhetnének az Oscarra.

 Leteszem az éjjeliszekrényre a telefonomat, amit már legalább egy órája a kezemben szorongattam – épp egy e-mailt olvastam, amikor Luhan úgy döntött, hogy biztos magányos vagyok (és milyen igaza volt). Az üzenetet tegnap kaptam az apámtól, és elég aggasztó dolgokat ír benne, amiket szívem szerint megosztanék Luhannal, de már így is a nyakába zúdítottam a problémáimat, ezért egyelőre úgy döntök, ezt a témát jegelem.

- Van egyvalami, amit még mindig nem értek – szólal meg egy hosszabb szünet után.

- Csak egy? Mázlista – mondom gúnyosan. Luhan úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna.

- Ha Chanyeol nem vonzódna hozzád, akkor miért csókolt volna vissza? – Felvont szemöldökkel várja a választ, amivel láthatóan nincs megelégedve.

- Azt sem tudom, én miért csókoltam meg.

- Mert belezúgtál.

- De ezt akkor még nem tudtam. – És amúgy is enyhe kifejezés, hogy belezúgtam. Ha csak belezúgtam volna, azt még el tudnám viselni. Francba a szerelemmel! - Nem tudom, talán azt képzelte, hogy B... valaki más vagyok.

- Ki?

- Fogalmam sincs – füllentem. Már másodszorra kerültem közel hozzá, hogy elkotyogjam.

- Ilyen nehéz elképzelni, hogy szeret téged? – kérdezi lágy hangon. Igazából aranyos tőle, hogy ilyen lelkesen próbál felvidítani. Csak teljesen felesleges ezzel fáradnia.

- Emlékeztesselek? Ő sétált el utána, és ő költözött ki a szobánkból. – És ezt az elmúlt héten újra meg újra elmondtam neki, ahogy újra meg újra vissza is játszottam a fejemben a jelenetet. Főleg a csókot... Túl sok időm volt ezzel kínozni magam, amíg egyedül kuksoltam a lakásban.

- Erről jut eszembe, tudod, hogy holnaptól újra szobatársak lesztek?

- Mi van? Már holnap? – Majdnem lezuhanok az ágyról döbbenetemben. Persze nyilvánvaló volt, hogy előbb-utóbb visszajön, de hogy holnap… Erre még nem vagyok kész.

Hogyan tudnék még pár nap haladékot szerezni? Talán rohangálhatnék egy kicsit az esőben… Csalódottan állapítom meg az ablak felé pillantva, hogy ott kint tiszta az idő, még felhők is alig látszanak a sötétedő égbolton. Nekem semmi sem jön össze!

- Gondoltam inkább szólok előre, és megkíméllek attól, hogy szívrohamot kapj, amikor megjelenik az ajtóban. – Luhan szájának enyhe felfelé görbüléséből biztosra veszem, hogy elképzelte ezt a jelenetet.

- Ez kedves tőled.

- És ugye most nem csinálsz semmi hülyeséget?

- Hülyeséget, mint például hogy megvárom, amíg elalszik, és aztán bemászok mellé az ágyba? – forgatom a szemem. - Nem, semmi ilyesmit nem tervezek.

- A csókot sem tervezted – vigyorog, mire hozzávágom a párnámat.

*

Az ominózus reggelen azt a taktikát választom, hogy jó korán megyek ki a konyhába reggelizni, mielőtt még túl sokan lennénk, s reggeli után egyből vissza is megyek a szobába, és ott kuksolok, amíg indulnunk nem kell. Röviden, ez a gyáva nyúl taktika. Ez többé-kevésbé be is jön, hiszen rajtam kívül csak egyvalaki tartózkodik a helyiségben – Baekhyun.

- Jó reggelt! – mondja, kora reggelhez képest talán túl jókedvűen. A szemközti széken foglal helyet. – Jobban vagy már, ugye?

- Aha – mormogom, miközben kávét töltök a bögrémbe. Figyelmeztetem magam, hogy jobb lenne előásni a jobbik modoromat, és úgy tenni, mint aki tényleg lelkesedik. – Ma már én is megyek próbára.

- Szuper! – Úgy látszik, ő tényleg örül a hírnek. Részben én is – hiszen már hiányzik a mozgás az egyhetes „szobafogság” után, másrészt viszont nyomós okom van rá, hogy ne várjam ezt a napot…

Baek ettől kezdve figyelmét megosztja a reggelije és a fecsegés között. Azt kívánom, bárcsak ne lenne itt – és azon nyomban elkezd mardosni a bűntudat. Tiszta hülyeség… Az égvilágon semmi bajom nincs vele. Azt kivéve, hogy Chanyeol belé szerelmes, és nem belém – emlékeztet a fejemben egy gonosz kis hang. De attól még mi okom lenne őt utálni? Baek nem is tudja, mi a helyzet. Senkit nincs okom utálni, csak éppen valakit sokkal jobban szeretek a kelleténél, és ez kezd megmérgezni minden más érzést.

- Nem kéne enned valamit? – kérdezi Baekhyun hirtelen. Fel sem tűnt, hogy mikor hagyta abba a fecsegést – talán akkor, amikor észrevette, hogy oda sem bagózok.

- Nem vagyok éhes. – És ez igaz is. Egyszerűen nincs étvágyam. A kávé bőven elég nekem reggelire

- Komolyan? Egyáltalán, ettél te valamit a héten? – vonja fel a szemöldökét.

- Persze – felelem. Ez is igaz…

- Oké, akkor máshogy teszem fel a kérdést: ettél te eleget a héten?

- Hát… - Habozok. Ettem, azazhogy próbáltam enni, de minden alkalommal pár falat pirítós, vagy pár kanál leves után görcsbe állt a gyomrom, és a kaja ment a szemétbe. Mindezt igyekeztem a lehető legjobban eltitkolni Suho meg Luhan elől. Bár közben abban is eléggé biztos vagyok, hogy már pólón keresztül is simán meg lehet számolni a bordáimat. – Nekem elég volt…

- Nem jó ez így, Tao. – Ahogy felemelem a fejem, komolyan aggódó tekintettel találom szembe magam. És valahogy halálra idegesít... 

Hát nem hagy békében szenvedni? Miért kell mindenbe beleszólni, amit csinálok, vagy épp nem csinálok!?

- Nem érdekel a véleményed. – Olyan lendülettel ugrok fel a helyemről, hogy a szék is majdnem felborul. – Te ne oktass ki! – És azzal kivonulok a konyhából, otthagyva a fél bögre kávémat és Baekhyunt. És kettőjük közül a kávé hiányzik jobban.

Király, már ketten is vannak, akiket meghatározatlan időre jobb a lehető legmesszebb elkerülnöm. Mindezt azért, mert sosem számolok a tetteim következményeivel. Például hogy nem kéne ok nélkül lesmárolnom mást, vagy épp ordibálnom.

A hátamon érzem az égető tekintetet, amíg el nem érem a fürdőszobát. Fogat mosok, megmosakodok, aztán hallgatózok az ajtó előtt, hogy bármilyen kellemetlen találkozás nélkül visszajussak a szobámba. Ott kuksolok egészen addig, amíg Umma nem szól, hogy ideje lenne indulni. Még a saját otthonomban is bujkálnom kell mások elől.

Szánalmas az életem.

*

Kritikus szemmel fürkészem magam a velem szemben álló hatalmas tükörben... és nem mondhatnám, hogy elégedett vagyok. A fodrász lány a hátam mögött tüsténkedik; lesöpri a kósza hajszálakat a vállamról, a frissen vágott tincseimet igazgatja, és a szükségesnél sokkal tovább időzik a hajam tapizásával.

- Nem tetszik? – kérdezi ajakbiggyesztve, ahogy meglátja fancsali arckifejezésemet.

- De – felelem. Próbálok hálásnak tűnni, de nem teljes erőbedobással, mert figyelmemet még mindig a tükörképem köti le.

Nem a hajammal van a baj, az igazából még tetszik is. Visszafesttettem feketére és levágattam - elöl a homlokomba lóg, mindenhol máshol rövid -, egyrészt mert már kezdett csúnyán lenőni, másrészt meg már untam a szőkét, és a fekete amúgy is jobban passzol a hangulatomhoz. A baj az arcommal van - a bőröm már szinte egészségtelenül fehér, a szemem alatt hatalmas karikák húzódnak, és ezeket a hajam csak még inkább kihangsúlyozza. Ezzel a kinézettel gond nélkül beválogatnának a The Walking Deadbe zombinak. Amíg szőke voltam, nem látszottam ennyire sápadtnak, és legalább volt mentségem a hülyeségemre is. 

- A hajammal semmi baj, tetszik. – Még egy mosolyt is sikerül magamra varázsolnom.

- Akkor jó. Szerintem nagyon jól áll. – A lány mosolyog, és még egyszer beletúr a hajamba, pedig már semmi igazítanivaló nincs rajta.

- Kösz. – Felállok a székből, és menekülőre fogom. Már rég hozzászoktam, hogy az elég bátor lányok flörtölnek velem, de most már meg se próbálom eljátszani, hogy érdekel. Bár legalább egyvalakinek tetszik az új külsőm.

De miért nem annak tetszek, akinek tényleg akarok?

*

Gyerünk, csak belépsz az ajtón, köszönsz a többieknek, a helyedre mész, és túl is vagy a nehezén – biztatom magam a folyosón toporogva. A lényeg, hogy ne keressem egyből Chanyeolt a tekintetemmel, és akkor képes leszek normális emberi lény módjára végrehajtani a műveletet.

Mégis földbe gyökerezik a lábam, mielőtt befordulnék arra a folyosóra, ahol a próbaterem van. Zene helyett csak beszélgetés és nevetés hallatszik ide, ami azt jelenti, hogy épp szünetet tartanak. Tehát épp időben érkeztem.

- Mit szobrozol itt? – hallom Umma hangját. A folyosó sarka mögül kikukkantva pillant rám. Arcán az az elnéző, és kissé talán sajnálkozó mosoly látszik, amit mindig magára öltött az elmúlt egy hétben, akárhányszor csak rám nézett. – Gyere, mindjárt folytatjuk.

Némán követem ólomsúlyú lábaimon. A sarkon befordulva azonban újabb akadályba ütközök: Baekhyun készül épp belépni a próbaterembe, és persze nincs akkora mázlim, hogy ne vegyen észre. Olyan tekintettel néz rám, ami majdnem felér egy testi sértéssel. Igyekszem a tőlem telhető legádázabb tekintettel visszabámulni, de belül állati pocsékul érzem magam.

- Történt valami, amiről nem tudok? – Suho értetlenül néz rólam Baekre.

Most sem szólok egy szót se. Ha Baekhyun azt akarja, nyugodtan köpjön be, árulja el, hogy kiabáltam vele reggel - bár meglepő, hogy senki más nem hallotta meg. Érdekes módon ő sem szól egy szót sem. Eltelik fél perc, mire Umma megelégeli a csendet, és kinyitja az ajtót, miközben valami olyasmit morog, hogy „a gyerekekkel csak a baj van.” Baek anélkül követi, hogy egy újabb pillantást vetne rám, ezért én lépek be utoljára az ajtón.

Megszegem a korábban magamnak tett fogadalmamat, és az az első dolgom, hogy tüzetesen körbenézek a teremben – és azon kapom magam, hogy farkasszemet nézek Chanyeollal, aki a fal mellett üldögél egymagában. Elfog az az érzés, ami mindig, akárhányszor megpillantom őt, vagy csak rágondolok, vagy amit a csók közben is éreztem. Mintha a szívem a gyomromba zuhant volna, és ott dobogna tovább a megszokott sebesség kétszeresével, ezen felül alig jutok levegőhöz és mintha valaki kihúzta volna a lábam alól a talajt.

Eszembe jut, ahogy Baekhyun bámult rám az imént, és összevetem Chanyeol tekintetével – ég és föld a kettő, Chanyeol tekintetében egy csepp mérget sem látok, ami nem helyénvaló… Aztán felfordul a gyomrom, amikor leesik a tantusz. Baekhyun épp előttem lépett be, Chanyeol biztos az ő hatása alatt áll még mindig. Egyből felszívódik belőlem a bűntudat Baekhyun miatt. Erőlködés nélkül szakítom el a tekintetemet róla.

A falhoz botorkálok, szinte összezuhanok előtte. Határozottan nem ilyen belépőt terveztem. Ezek után hogy fogom túlélni az éjszakát?

Összerezzenek ijedtemben, amikor valaki a vállamba kapaszkodva leereszkedik mellém a földre. Már készülök rá, hogy felugorjak, de aztán megkönnyebbülve látom, hogy Luhan az.

- Hogy vagy? – érdeklődik.

- Csak a szokásos. – Ezzel tökéletesen össze is foglalom az összes sirámomat, amik a tegnap esti beszélgetésünk óta összegyűltek. Nem akarom megemlíteni, hogy mi történt Baekhyunnal, mert akkor hamar eljutnánk addig is, hogy valójában miért is buktam ki rá ennyire.

Luhan bátorítólag megszorítja a vállamat, és témát vált. – Jó a hajad.

- Tényleg? – csodálkozok. A fodrásszal ellentétben róla nem mondhatom el, hogy azért dicsér, mert bejövök neki

- Persze. A fekete sokkal jobban áll neked, mint a szőke. – Játékosan meghúzogatja az egyik tincset a homlokom előtt. – Bár sokkal jobb lenne, ha lenne egy kis szín az arcodon.

- Vettem, holnaptól sminkelem magam.

Ettől elmosolyodik. Beáll egy kis csend, amíg ő a többieket figyeli a teremben - bár fogalmam sincs, hogy ők mit csinálnak, mert eszem ágában sincs felnézni, ezért csak a viseltes padlót fixírozom magam előtt.

- Figyelj… - kezdem. Egyből meggondolom magam, de mivel már felkeltettem a figyelmét, muszáj folytatnom. – Valamit el kell mondanom.

- Már megint? – Színpadiasan sóhajt, de látva komor ábrázatomat, ő is megkomolyodik. - Bocs. Tudod, hogy bármit elmondhatsz.

És ezért imádom Luhant annyira. Nem számít, mennyi szánalmas és zavarba ejtő problémám van, ő meghallgat, és amennyire csak tud, igyekszik segíteni. Egész múlt héten beáldozta a szabadidejét, hogy velem legyen, és ne legyek magányos, ráadásul mindenkit lekoptatott, aki faggatózni kezdett, hogy mi a franc ütött belém azon az estén. Ilyen érzés lehet, ha valakinek van egy bátyja.

- Tudom, hogy minden hülyeségemet a nyakadba zúdítom, de ezt muszáj megosztanom valakivel – mondom.

- Hallgatlak.

- Apám azt akarja, hogy hazamenjek.

- Mármint… meglátogatni?

- Nem. Azt akarja, hogy lépjek ki a bandából, és költözzek haza – mondom gyászos hangon. Előásom a telefonomat, és megmutatom Luhannak az e-mailt, amit két napja kaptam apától.

- De hát… - kezdi, de intek, hogy olvassa végig.

Nem hibáztatom apát, amiért azt akarja, hogy menjek haza. Végül is nevetségesen ritkán látom a szüleimet, sosem tudunk annyit beszélgetni, amennyit szeretnénk. Ráadásul voltam olyan figyelmetlen, hogy elmondtam apának, hogy beteg vagyok, amiről neki az a személyes véleménye, hogy azért vagyok beteg, mert az SM betegre dolgoztat. A sérüléseket is az ő számlájukra írja, és persze az anyagiakkal sincs megelégedve. Még Krist is felhozza példának. Mindent összevetve neki van igaza… Sosem volt könnyű ez az élet.

- És…? – kérdezi Luhan feszülten.

- És komolyan elgondolkodtam rajta, hogy kilépek.

Hosszú szünet. Le merném fogadni, hogy ő is átgondolja az én, és a saját helyzetét is ugyanezekből a szempontokból. Tudom, hogy ő sem maradéktalanul boldog, és néha nagyon is megviseli a gürcölés. Szokott panaszkodni, mint mindegyikünk.

- És mire jutottál végül? – kérdezi nagyon halkan.

- Arra, hogy én nem tudnálak itt hagyni titeket úgy, ahogy Kris tette – válaszolom hasonló hangerőn. – Tényleg nehéz, de meg tudok birkózni vele.

- Én is pont így gondolom. - Halványan rám mosolyog, amit sikerül is viszonoznom.

Újabb szünet, és most már én is rá tudom venni magam, hogy körülnézzek. Látszólag senkinek fel sem tűnt, hogy miről sugdolóztunk. Feltűnik, hogy valami nincs rendben a létszámmal – ketten hiányoznak. Alaposabb körülnézés után kiderül, hogy Suho és Chanyeol leléptek valahova, de nem igazán van kedvem ezzel foglalkozni. Csak az idegesítene fel, ha Chanyeol Baekhyun társaságában lépett volna le.

- És amúgy is, ha haza is mennél, mit csinálnál ott ezek után? – kérdezi Luhan váratlanul

- Talán dalokat írnék – felelem tűnődve.

- Befuthatsz azokkal, amiket titokban írogatsz – mondja mosolyogva. Kérdőn nézek rá. Hát erről meg honnan tud? Bocsánatkérőn vállat von. – Eléggé feltűnően rejtegeted azt a füzetet. Nem kell Sherlocknak lenni, hogy rájöjjek.

A mellettem heverő táska felé biccent, aminek az alján – egy kupac váltás ruha és egy üveg víz alatt – tényleg ott hever egy régóta őrizgetett füzet, tele jobb és rosszabb dalszövegekkel.

- Mit írtál bele utoljára?

Idegesen köszörülöm a torkom, mielőtt felelnék. – I can’t hold on anymore, my pain never ends… - idézem. Ezt a mondatot több hasonlóan borongós hangvételű sor követi. Nem éppen a legjobb dolog, amit valaha írtam, de jelenlegi állapotomban képtelen vagyok vidám szövegeket kitalálni.

- Hm. – Luhan így foglalja össze a véleményét. – Ugyan már. Szerintem hamarabb vége lesz, mint gondolnád.

- Jó érzés lehet optimistának lenni – sóhajtom vágyakozón.

- Tényleg az – mosolyog.