8. fejezet

Tao

Olyannyira lesokkoltam magamat is a véletlen vallomásommal, hogy szinte nem is érzékelem, ahogy Chanyeol megszorítja a vállamat. Mond is valamit arról, hogy megérti, amit érzek.

De hát hogyan érthetné meg? Erősen kételkedek benne, hogy a bandából bárki is képes lenne átérezni. Ezt nem érthetik meg. Ez nem olyan probléma, mint a kimerültség, a lámpaláz, vagy a sérülések, amin mindegyikünk átesik. Nem, ez sokkal komolyabb. Ezt szégyellnivalónak tartanák, bántanának és lenéznének miatta.

De Chanyeol egyiket sem teszi. És ezért végtelenül hálás vagyok neki.

Joonmyun hyung természetesen ki van kelve magából, amikor bő húsz perc múlva visszatérünk hozzájuk. Chanyeol egy pár percre magára hagyott a kávézóban, és utána siettünk vissza, de így is több, mint egy órát töltöttünk távol. Ez bőven elég, hogy alaposan megkapjuk a magunkét a leadertől.

Én csak szánalmasan állok a háttérben, miközben Chanyeol magára vállalja a felelősséget. Tudom, hogy ez borzasztóan önző húzás tőlem, de egyszerűen félek megszólalni. A legutóbbi mondat, amit kimondtam… azzal fenyeget, hogy még több meggondolatlanságot bökök ki a szám kinyitásával. Ezért csak állok ott lehajtott fejjel, mint egy dorgálásra váró kiskutya, és több szúrós szempárt érzek magamon. A többiek is tudják, hogy ez ugyanannyira az én saram, mint Chanyeolé, talán még jobban is.

- Nem érdekel, hogy kinek a hibája! Tudjátok, hogy halálra aggódtam magamat... Már nem tudtam, hogy mire gondoljak. Mégis mit képzeltetek? Azok után, hogy Yi-

Hyung kiabál, én pedig akaratlanul összerezzenek a félig kimondott név hallatán.

- Felfogtuk! – vág közbe Chanyeol magára vonva ezzel mindenki döbbent tekintetét. – Büntess meg, ha attól jobb lesz, de a fejmosásodra nem vagyok kíváncsi.

- Otthon még számolunk

Szinte tapintani lehet a feszültséget, ami kettejük között feszül. Az ilyen kirohanások nagyon ritkák, Chanyeoltól főleg. A bűntudatom akkorára nő, hogy beleremegnek a térdeim a súlyába. Szegény Chanyeolnak még ezt is el kell viselnie, amikor neki is legalább olyan szar napja volt, mint nekem. Bárcsak a józan észre hallgatva azt mondtam volna, menjünk vissza a próbaterembe. Ma a lehető legrosszabb döntéseket hoztam meg.

Hibát hibára halmozok. Vajon mi lesz a következő?

Végül mindenki a helyére kerül, és több-kevesebb lelkesedéssel folytatjuk a próbát. Leginkább a zombi koncepció illene most rám. Az az egyetlen, amit hitelesen elő tudnék adni, másra már nem érzem képesnek magamat.

Próbálom a nap hátralevő részét egyfajta transzban tölteni, de ez csak akkor működne, ha a gondolataimat is ki tudnám kapcsolni. Képtelenség. A fejemben a rengeteg gondolat már egybefüggő morajlássá vált. Iszonyatosan fáj a fejem, de ezt már régóta képes vagyok ignorálni. A fizikai fájdalommal könnyebb…

Szinte mindenki a vacsorát áhítozza, amikor hazaérünk, engem kivéve. Az evés gondolatára is felfordul a gyomrom, ezért egyből a szobánkba megyek. Nem tudom, és nem is érdekel, hogy a többiek hiányolnak-e. Arra számítok, hogy Chanyeol már ott bent lesz, de csalódnom kell. Nem annyira a beszélgetéshez van kedvem, mint inkább csak a jelenlétéhez. Valószínűleg ős is a többiekkel kajál, így hát várnom kell rá.

Furcsa. Furcsa, hogy úgy érzem, ennyire szükségem van a jelenlétére.

Ma már másodszor kapom magam azon, hogy hideg felülethez szorított arccal próbálom lenyugtatni magam. Az ablakpárkányon ülök, egyik lábam magam elé húzva, a másik a földre lóg. Túl keskeny a párkány, hogy kényelmesen lehessen ücsörögni rajta, és ennek én örülök is, mert ha kényelmesen helyezkednék el, egyből elaludnék. Arcom jobb oldala a hideg üvegen nyugszik, ebből a szögből el tudok látni egy közeli parkig a házak, autók és lámpák esti fényei között.

Az ajtó halk nyikorgására felkapom a fejem, és két dolgot konstatálok, amiket eddig nem; az egyik, hogy a szoba már sötétségbe borult, csak a kinti fények szűrödnek be kissé; a másik pedig, hogy eddig olyan görcsösen szorítottam ökölbe a kezeimet, hogy az ízületeim teljesen elfehéredtek, és fájnak.

Chanyeol megjelenésével a szívem kissé könnyebb lesz, mintha egy problémával kevesebb nehezedne rá, hiszen ő itt van. Nem kapcsolja fel a lámpát, csak szó nélkül felém indul, érzem magamon a tekintetét, bár nyilvánvaló, hogy nem látjuk tisztán egymás arcát ilyen sötétben. Az én ágyamra dobja le magát egy nagy sóhaj kíséretében a sajátja helyett. Zaklatottnak tűnik, amit már az egyenetlen légzéséből sejtek.

- Chanyeol. – Halkan mondom ki a nevét, miközben mellé lépdelek, nem törődve elgémberedett tagjaimmal. Nem hiszem, hogy kéne mondanom bármi mást is. Úgy gondolom, neki is szüksége van egy kis időre, ami után elmondja, mi bántja ennyire mostanában. Szeretem azt hinni, hogy ő is megbízik bennem, ahogy én őbenne.

Én is leülök az ágyra, és bár közeledni akarok hozzá, mégis hagyok neki egy kis teret. Továbbra is csendben vagyunk mindketten, de ezt nem érzem kínos csendnek. Pár percbe is beletelik, mire megmozdul, közelebb csúszik hozzám. A vállamra hajtja a fejét, csakúgy mint ma délelőtt, de most tudom, hogy nem fizikai fájdalom bántja. Éget a kíváncsiság, hogy kiderítsem, mi az, de nem vagyok tolakodó. Csak a vállára teszem a kezem, ezzel is jelezve, hogy itt vagyok neki.

Az idő nagyon érdekesen tud működni. Siet, ha nem akarjuk, és vánszorog, ha várunk valamit. Most pár másodperc telik csak el, amik valójában hosszú percek, amíg azt hallgatom, ahogy Chanyeol lélegzetvételei egyre egyenletesebbek lesznek, míg végül nincs szüksége a vállam támaszára sem. És most, hosszú idő után először, én is úgy érzem, hogy meg tudok nyugodni. Egy kissé.

De az egész helyzet magában hordoz valamiféle várakozást. Nem is tudom beazonosítani, mit várok. Azt, hogy végre megszólaljon, és elmondja, mi a baja? Azt, hogy szóba hozza azt, amit a kávézóban elárultam? Vagy teljesen mást?

Tudom. Arra várok, hogy láthassam az arcát, hogy mint mindig, megint megpróbáljam leolvasni az érzéseit róla. Hogy megállapíthassam, tényleg örül-e, hogy itt vagyok vele, vagy csak jobb híján éri be velem. És félek tőle, hogy az utóbbi igaz.

De végül nem az érzéseit figyelem, csak az arcát, amiből túl keveset látok a halvány fényben.

Itt ülünk egymás mellett az ágyon, hátunk a falnak támasztva, karunk és vállunk egymásnak simul. A fejét kissé felém fordítja, de a szemei csukva vannak, így zavartalanul tanulmányozhatom könnycsíkozta arcát, és ajkait, amik ígéretét sem mutatják egy mosolynak. Van valami megmagyarázhatatlanul különös abban, hogy engedi, így lássam, ahogy senki.

Mintha egy álomban lennék, ahol teljesen ésszerű ilyesmit csinálni, közelebb hajolok hozzá, és az ajkam az övéhez érintem. És nagyon jó érzés. Annyira, hogy kezemet a tarkójára simítom, hogy még közelebb húzzam magamhoz, hogy kiélvezzem, csak pár pillanatra, mielőtt ellökne magától.

De nem lök el.

Visszacsókol, s ujjaival végigsimít az arcomon. Ajkai az enyémekhez tökéletesen passzoló ütemben mozognak, és rájövök, hogy ezt az egészet… egyáltalán nem érzem furcsának. Sőt, rég éreztem magam ennyire jól. Az egyetlen dolog, amit meglepőnek találok ebben a csókban, hogy meg se próbálom Krist képzelni Chanyeol helyébe.

Az idő megint becsap. Perceknek tűnik az, ami valójában néhány pillanat alatt játszódik le köztünk. És ez a néhány pillanat fájdalmasan illékony.

Először azt érzem, ahogy a keze tűnik el az arcomról, majd az ajkai is eltávolodnak. Csak lehelete forró levegője marad a számon, ahogy döbbenten kifújja a levegőt. Még a szemeim kinyitása előtt tudom, hogy semmi jóra nem számíthatok. Felébredtem a néhány másodperces álomból, amihez a csókolózás hasonlított, és tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy mennyire elborzasztottam ezzel Chanyeolt. Látom a szemében, és az többnyire nem hazudik.

Először életemben nem várom, hogy meghalljam mély hangját. Nem akarom hallani, ahogy kiabál velem, hogy lehord, hogy kifejezi az undorodását. Nem, ezt a fájdalmat már egyszerűen képtelen lennék elviselni.

El kell tűnnöm, de megelőz.

Már fel is ugrott az ágyról, és kiviharzott a szobából, az ajtó csapódása fájdalmasan visszhangzik a fejemben. Képtelen vagyok megmaradni ebben a szobában. Nem Chanyeol után akartam menni, csak el innen. Nem nézek a nappali irányába, látni sem akarok senkit, hallani sem akarom, ahogy utánam szólnak.

A folyosóra kirontva egyből a lifttel találom szemben magamat. A kis kijelző szerint ezen az emeleten áll üresen, tehát Chanyeol nem ezt használta. A lépcsőház felől sem hallok lábdobogást, ami azt jelenti, hogy az emeleten maradt, vagy a tetőre vezető külön lépcsőt használta. Az, hogy ő az épületet választotta, azt jelenti, hogy nekem minél messzebb kell mennem.

Az utcán szembesülök azzal, hogy éjjel van, és szakad az eső. Másodperceken belül vacogni kezdek, és nem csak a hidegtől. A sírás rázza a vállamat, a forró könnyek a jéghideg esőcseppekkel keverednek. Csak sétálok előre, nem is figyelem sem az utat, sem az embereket. Ha most meglát valaki, nem a megszokott, kisminkelt, tökéletes Taot látja.

Csak egy átfagyott, síró szerencsétlent egy szál pólóban bőrig ázva az éjszakában. Egy fiút, aki mindent elront.

Chanyeol

Halkan nyitok be a szobánk ajtaján, nem tudva, hogy Tao ébren van-e vagy sem. Sötétség uralkodik a helyiségben, így én sem kapcsolok villanyt, ennek ellenére azonnal kiszúrom az ablakban ücsörgő fiút, aki megjelenésemre felkapja a fejét. A saját ágyamat túl messzinek ítélem meg, így egy sóhaj kíséretében Tao ágyára vetem magamat, bár egyből az fut át az agyamon, hogy mekkora bunkóság részemről kérdés nélkül belefeküdni az ágyába. Na, nem mintha valaha is bárki a csapatból ügyet csinált volna ebből. Baekhyun is régen állandóan a megkérdezésem nélkül fetrengett az ágyamban... És már megint ő jár a fejemben, amitől ismét frusztrált és ideges leszek. Miért nem tudom kiverni a fejemből?

- Chanyeol – hallom meg halkan nevemet Tao szájából, miközben lassan felém sétál. Szemem sarkából pillantok fel rá, de nem mond semmit. Én pedig egyszerűen képtelen vagyok megszólalni. Pedig az idő és hely pont ideális lenne arra, hogy elmondjam neki mi bánt. Nem arról van szó, hogy nem merem, vagy hogy nem bízok benne.

Tao mellém telepedik, hagyva némi helyet kettőnk között, ami kicsit bánt is, de szükségesnek is érzem. Mi ez a sok ellentmondás bennem? Tényleg nem értem, se magamat, se azt ami lejátszódik bennem, pont emiatt nem akarom másra rázúdítani a hülyeségeimet sem...

Végül pár percnél tovább nem bírom, közelebb csúszok a fiatalabbikhoz és fejemet ismét a vállára hajtom. Valahogy megnyugtató érzést ad, ahogy érzem bőre melegét a felsőjén keresztül, ahogy hallom a lélegzetvételeit, és ha nagyon figyelek még a szívdobogását is. Érzem, amint vállamra simítja a kezét, jelezve, hogy itt van, mellettem áll.

Csend honol a szobában, csak a nappaliból áthallatszódó műsor ad némi háttérzajt. Fáradtnak érzem magamat, fáradtabbnak, mint reggel és nem sok választ el attól, hogy itt helyben elaludjak. Bár kétség sem fér hozzá, hogy Tao nem igazán díjazná, ha ez megtörténne.

Lecsillapodok a közelében, a levegőt is egyre egyenletesebb tempóban veszem és a fejem is kitisztul. Ezért szeretem Taot, mert mellette nem kell felesleges dolgokon agyalnom. Ha kell teret ad, vagy épp megölel, mintha csak tudná, mire is van az embernek szüksége. Ettől a gondolattól mosolyoghatnékom támad, pedig nem sok okom van rá mostanság. És újra itt vannak a kellemetlen gondolatok. Most mégis gyorsan képes vagyok kizárni őket – ennyit számítana Tao jelenléte? Talán. A választ nem tudom, de ha mellette újra a régi Chanyeol lehetek, akkor nem is érdekel – habár ez nem teljesen igaz.

Hiszen jelenleg Tao az egyetlen a bandából, akivel képes vagyok normálisan beszélgetni. Akivel nincs közöttünk soha kínos csend, és aki nem várja el azt, hogy egy hamis, képmutató mosoly mögé bújjak, holott legszívesebben bőgnék.

Lehunyom a szemeimet, csak hogy az alattomos kis könnycseppek nehogy utat találjanak maguknak – ma már eleget itattam az egereket. És magyarázkodni sem akarok Taonak, hogy ugyan mi a fene ütött ma belém.

Ahogy egyre kényelmetlenebbé válik az általam felvett testhelyzet, kissé arrébb helyezkedek, fejemet arrébb fordítom, így Tao – ha akarja – láthatja könnycsíkozta arcomat. Nem bánom, ha így lát – bár ez hónapokkal ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. Elvégre... Én vagyok Park Chanyeol, a srác, aki mindig vidám és akármennyire is legyen nehéz az élet, boldogan mosolyog. Hová tűnt ez a srác? Sajnos, ha nem is pontosan, de tudom, hogy mi lett vele. Vannak olyan helyzetek, amikor egyszerűen képtelenség tovább tettetni.

Érzem Tao meleg leheletét az arcomon, de nem teszek semmit. Szinte látom magam előtt, hogy most mi fog történni, és valóban. Ajkakat érzek meg a sajátomon, ami egyszerre ismerős és mégis olyan idegen. Persze, hiszen még sosem csókolóztam fiúval. Mégsem rossz, sőt kifejezetten tetszik, de egyelőre nem teszek semmit. Egy kéz siklik tarkómra, amitől libabőrös leszek. Többet akarok. Ennél sokkal többet. Így felbátorodva csúsztatom saját kezemet a szőkeség arcára, miközben viszonzom a csókot.

Hogy jutottunk idáig? Gőzöm sincs. Bánom-e? Nem igazán. Rég volt, hogy utoljára bármi hasonlót műveltem, de mégsem ez az, ami miatt nem bánom. Hanem mert tényleg élvezem.

És mégis... olyan hamar szakad vége, hogy felfogni sincs időm. Pedig én vagyok az, aki megszakítja a csókot. Először csak kezemet húzom el, majd fejemet is. Azonban nem húzódok messzire. Még nem... Egy óriási idióta vagyok. És erre csak most jövök rá. Egy olyan sráccal csókolóztam, aki szerelmes, de nem belém. És ez bánt a legjobban, nem pedig az, hogy elméletileg én is szerelmes vagyok, csak éppen másba. Az egész szituáció hirtelen olyan kínossá válik, hogy úgy érzem jobb, ha eltűnők. Érzem Tao csalódottságát, amitől bűntudatom támad. De jobb neki, ha ezt teszem, mielőtt megbánja. Mert megbánná.

Felpattanok, majd azzal a lendülettel a szobát is elhagyom, becsapva magam után az ajtót. Nem érdekelnek a nappaliban ülők, akik jelenleg értetlenül néznek rám – a mai sokadik kiakadásom után, – csak berohanok a fürdőbe, becsukom az ajtót és miután lehajtom a vécéülőkét, ráülök. Hallom a bejárati ajtó hangját, mire felkapom a fejem. Aggódok Tao miatt – hiszen csakis ő lehetett – de nincs erőm utána menni. Helyette tenyereimbe temetem az arcomat, miközben a sárga földig szidom magamat.

Fél perc se telik el, de nyílik az ajtó, mire megfeszülök. Senkivel nem akarok beszélni, ezt viszont nem veszi figyelembe az illető, aki bejött. Hallom, ahogy kattan a zár, miközben elfordítja a kulcsot. Felkapom a fejemet és Suho hyung szomorkás mosolyával találom magamat szembe.

- Mi történt? – kérdezi, majd elém sétál és leguggol. Megrázom a fejemet, jelezve, hogy igazán semmi, de felsóhajt – Chanyeol. Pont nem olyan rég beszéltük meg, hogyha bármi van, akkor szólsz. Emlékszel, ugye?

- Igen – nyögöm és lehajtom a fejem. Hyung túlságosan is könnyen átlát rajtam, amit sosem szerettem, most meg aztán főleg. Nem akarok erről beszélni. Hogy mekkora egy vadbarom vagyok. Hogy egy csapattársammal csókolóztam és a kelleténél ezerszer jobban élveztem, holott alig egy órája arról bőgtem neki, hogy el akarom felejteni a Baekhyun iránt táplált érzéseimet. Bár ki tudja? Talán a végén még megdicsérne, hogy milyen gyorsan túlléptem rajta... Felsóhajtok, majd felpillantok rá – Tao megcsókolt – közlöm vele, mire látom, hogy ledöbben. Lehet, hogy orvost kéne hívnom? Vagy egy pszichológust, mert hyung nem fogja bírni a szarságainkat tovább elviselni... Őszintén? Nem csodálom.

- Azt hiszem nem értem – suttogja halkan, én pedig máris bánom, hogy egyáltalán elmondtam. Tényleg nem akarom a nyakába zúdítani mindezt, de látom rajta, hogy kíváncsi – Inkább... mondd el az egészet.

Bólintok, majd végiggondolom, hogy mit akarok elmondani – Taoval beszélgettünk néhány dologról, amikor elmentünk a próbáról – mondom, mire hyung csak bólint, jelezve, hogy figyel arra, amit mondok – És véletlenül kicsúszott a száján, hogy...

- Hogy? – kérdez vissza kissé idegesen.

- Hogy szerelmes Krisbe – mondom. Elkerekednek a szemei és értetlenül néz rám – Ne nézz így rám! Én sem tudom, hogy mi történt...

- Szóval megcsókolt, te meg kiakadtál? – tereli vissza a témát az eredeti tárgyhoz.

- Igazából nem, csak úgy éreztem, hogy nem helyes. Hiszen Tao másba szerelmes, nem akartam kihasználni, akármennyire is tetszett – nyögöm ki, miközben elvörösödök. El se hiszem, hogy ilyenekről beszélek hyungnak!

- Semmi baj – áll fel, miközben megpaskolja a hátam. Halvány mosolya és szeretettől csillogó szemeitől, valahogy lenyugszom. Talán hyung már akkor rájött valamire. Valamire, amire én még nem voltam felkészülve, de ő, mint külső szemlélő már látta a jeleket.

7. fejezet

Tao

Hosszú percek, akár negyed óra is eltelhetett, de nem érzem elégnek ahhoz, hogy teljesen összeszedjem magam. Fogytán az időm, tudom, lassacskán vissza kell mennem, különben azt hiszik, hogy valami bajom van. Homlokomat a tükör lapjához szorítom, a hideg érintés legalább a gondolataimat segíti kijózanítani.

Nevetséges. Tudom, hogy nevetséges hagynom, hogy az érzelmek ennyire letaglózzanak. Ennél erősebb is lehetnék. Erősebbnek kell lennem, különben esélyem sincs… semmire. Egy jókora lökés, egy erős elhatározás kell hozzá, hogy végre kiszakítsam magam a beszürkült melankolikus napjaimból, és végre visszatérjek a valós, színes világba. Ahelyett, hogy – elég önző módon – csak a saját, zavaros érzelmeimmel foglalkozok, sokkal több figyelmet kéne fordítanom a bandára, a legtöbbet kihoznom magamból a próbákon.

Meg persze a fiúkra is jobban oda kéne figyelnem. Jézusom, nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy beszélgettem valamelyikükkel, mármint tényleg beszélgettünk, és nem csak rövidebb szóváltás esett meg. Nem is tudom, ők hogyan vészelték át az utóbbi hónapokat. Hiányoznak az őszinte beszélgetések Xiumin hyunggal, az önfeledt nevetgélés Sehunnal és Jonginnal, a jó tanácsok Suho hyungtól. Még Chanyeollal is elég felületesek voltak a beszélgetéseink mostanában, pedig ő mondta, hogy szívesen meghallgat.

Teljesen magamba zárkóztam.

Elhatározom, hogy mostantól változtatok.

Ahogy határozottan kilépek a mosdóból, megkapom azt a bizonyos lökést - de nem a várt módon. Kissé megtántorodok az ütközéstől, de visszanyerem az egyensúlyomat, és ránézek az illetőre.

- Bocsi – mondja Chanyeol mosolyogva. És újonnan elgondolkodok, hogy tud csak így mosolyt varázsolni az arcára, és egyszerre bárki máséra. Még az enyémre is most… Nehezen tudom csak megfejteni a mosolyát, első pillantásra őszintének tűnik, de másodszorra mást is meglátok mögötte. Mintha alapból semmi kedve nem lenne a mosolygáshoz, és csak szimplán azért csinálná, mert örül, hogy lát, de őszintén. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Vagy csak szokás szerint túlgondolom, túl sok mindent képzelek a hétköznapi dolgokba?

A francba, mi van?

Most veszem észre, hogy félreállt előlem, ezért sietősen kilépek a folyosóra, és hagyom, hogy az ajtó halk kattanással becsukódjon mögöttem.

- Köszi – felelem. Várjunk, nem azt kellett volna mondanom, hogy „Bocsánat”, vagy akár „Semmi baj”, vagy bármi ilyesmi? Mintha a kis ütközéstől összerázódtak volna a gondolataim.

Ennyit az elhatározásról.

- Nem mész be? – bökök a vállam fölött a mosdó ajtajára, csak hogy mondjak valami értelmesebbet.

- Nem.

- Akkor Umma küldött, hogy visszavigyél?

- Nem… Inkább csak egy kis levegőváltozásra vágytam.

Jelentőségteljesen körbepillantok a szűkös, enyhén izzadság- és porszagú folyosón. Tény, nem friss levegőt mondott, de ugyanezt érezné a próbateremben is. Szóval ezt erős jóindulattal sem lehetne levegőváltoztatásnak nevezni.

- Igazából – helyesbít, mintha ő is végigjárta volna a gondolatmenetemet – csak egyedül akartam lenni egy kis időre.

- Oh! Azt hiszem… Nem akarlak zavarni – szabadkozom. - Úgyis épp ideje lenne visszamennem.

- Tao, várj! - A próbaterem irányába fordulok, de Chanyeol szólítására visszanézek. Belül titkon ujjongok; elhatározás ide vagy oda, Chanyeol megkímélt attól, hogy túl hamar menjek vissza a többiek közé. – Nem rád gondoltam, veled semmi baj… Velem maradnál? – Rendesen meglepődök, hogy ezt ki is mondja. Hamar kiderül, hogy ő legalább olyan könnyen tud olvasni az arcomról, mint én az övéről, mert halkabban folytatja: - Tudom, hogy neked is szükséged van egy kis szünetre.

- Igazad van. Köszönöm. – Mégis mit is köszönök meg megint? Talán csak annyit, hogy figyel rám.

Tompán idehallatszik a fiúk zajongása. A vérszegény elhatározásom után egyből visszamenni a többi kilenc bandatag közé nagyjából olyan lenne, mint belevetni magam az óceánba egyetlen úszólecke után. Kicsiben kell kezdeni. És itt van Chanyeol, akivel eltölthetek egy kis időt. Talán őszintén beszélhetek is vele… Lehet, hogy segítene, ha legalább egyvalakinek beszélnék Krisről.

Chanyeol mosolyra görbülő ajkát elnézve felbátorodok.

- Nincs kedved elszökni egy kis időre?

Alig negyed óra múlva helyet foglalunk a Bubble Café egyik asztalánál. Igazán vidám hely, a falakra mindenféle méretű buborékokat festettek élénk színekkel, bennük különféle festmények és bekeretezett képek. Elvétve az SM hírességeinek fotói mosolyognak vissza a nézelődőkre; ha minden igaz, én magam is rajta vagyok valamelyiken. Szokatlanul kevés vendég van itt rajtunk kívül; bár, tekintve, hogy délelőtt van, amikor az emberek többnyire dolgoznak, ez mégsem olyan meglepő. Még örülök is neki.

Rákulcsolom az ujjaimat a kapucsínós csészére; az ital tetején úszó habba egy mosolygó arcot rajzoltak. Rajtam viszont nem tükröződik a mosoly. Arra gondolok, hogy csak úgy, egy árva szó nélkül ott hagytuk a fiúkat, és erősödik bennem a bűntudat. Vajon mennyi negatív érzést tudok még magamban tartani, mire felemésztenek?

Chanyeolon ellenben szemernyi megbánás sem látszik, nyugodtan kortyol a kapucsínójából (amibe egy napot rajzoltak). Vele is megosztom a gondolataimat.

- Akkor sem lennének sokkal előrébb, ha maradtunk volna – feleli. – Ha szólunk, nem engedtek volna el, és akkor folytathattam volna a bénázást. Mindenki jobban járt így, igaz?

- Azt hiszem, igazad van.

De a bűntudat azért nem múlik. Kortyolok egyet az italból. Csokis kapucsínó. Normál esetben imádom, de most csak erősíti a kényelmetlen érzést. Ez a hely olyan színes, édes, vidám, bohókás… Egyáltalán nem érzem magam ideillőnek. Ellenben Chanyeol olyan, mintha ide teremtették volna, az alapvető vidámsága tökéletesen passzol ebbe a légkörbe. Könnyen el tudom képzelni itt, ahogy gitározik és valamelyik vidám dalát énekli.

Az arcomat figyeli, és tudom, épp arra készül, hogy megkérdezze, min gondolkodom. Tudom, miről akarok vele beszélni. Vagyis kiről.

- Szerinted…? – Ahogy belekezdek, máris nem tűnik olyan jó ötletnek. - Áh, hagyjuk.

- Mi az? – kérdezi. – Ha már bele kezdtél, mondd el! Nyugodtan.

- Nem… Nem érdekes.

Még hallom, hogy valami olyasmit mormog, hogy „Pedig annak tűnik”, de közben már, hirtelen ötlettől vezérelve, felkelek és a falnak ahhoz a részéhez megyek, ahol a fényképek vannak.

Ez hiba.

- Tao?

Pont a szemem magasságában, mintha direkt így tették volna oda, megtalálom a képet, ami rólam készül. Nem egyedül vagyok rajta.

- Oh. – Chanyeol közben odaért mellém, és ugyanazt figyeli, amit én.

A képen Kris áll mellettem, és átkarolja a vállam. Talán egy éve készülhetett a fotó. Boldognak tűnik, de vajon akkor még tényleg az volt? És persze ott vagyok én, vigyorogva, mint egy lökött, boldog fiú. Idegennek tűnök.

- Az előbb – szólok csendesen Chanyeolhoz – azt akartam kérdezni, hogy szerinted leszünk valaha ugyanolyanok, mint régen?

- Ugyanolyanok nem – mondja rövid hallgatás után. – De boldogok attól még lehetünk. Mindenkinek időre van szüksége.

Igaza van, még ha egyelőre kilátástalan is a boldogság. Én meg annyira elgyengültem ebben a helyzetben, hogy a következő mondat csak úgy kicsúszik a számon.

- Valójában az érdekel, hogy mikor tudom végre túltenni magam Krisen.

Basszus!

Ezt tényleg kimondtam? Az őszinteség jó… de így? Elmondani valakinek, hogy szerelmes vagy egy volt bandatársadba, aki ráadásul fiú… Olyan sokan elítélik az ilyet, főleg, ha az ember híres. Nem tudom, hogy Chanyeol hogy értelmezte a kijelentésemet, de ha értette…? És ha a többieknek is elmondja? Hogy hozhattam magam ilyen helyzetbe?

Nem merek Chanyeol arcára nézni, de azt tudom, hogy most nem menekülhetek el.

Chanyeol

Őszintén örülök annak, hogy sikerült Taoba botlanom. Mintha máris megkönnyebbültem volna, ugyanakkor még mindig érzem a kényszert a menekülésre. Szinte még érzem magamon Baekhyun érintéseit, amitől egyszerre bizsereg a bőröm és borsódzik a hátam. Miért kísért? Csak nehezen tudom fenntartani a mosolyomat – a boldogság hamis maszkját – amit talán Tao is észrevesz, mégsem tesz szóvá. Tényleg boldoggá tesz, hogy láthatom. Olyan érzés, mint amikor hosszú idő után az ember először hazamegy. Biztonságban érzem magam, mert tudom, hogy Tao nem fog felesleges kérdésekkel illetni. Valamilyen szinten, talán egy cipőben járunk. Mikor észreveszi, hogy arrébb álltam, kilép a folyosóra, hagyva, hogy az ajtó becsukódjon a háta mögött. Megköszön valamit, amit nem is igazán értek, de nem törődök vele. Csak figyelem, ahogy töpreng magában – talán ő sem érti pontosan saját szavait.

- Nem mész be? – kérdezi, én pedig egy pillanatra nem tudom, hogy miről beszélj. Ja, a mosdó. Suhonak azt mondtam, hogy oda megyek.

- Nem – vágom rá. Valahogy nincs erőm ott hagyni Taot, vele nagyobb biztonságban érzem magam, mint a magány mázsás súlyú társaságában.

- Akkor umma küldött, hogy visszavigyél? – kérdi. Látom rajta, hogy ő sem rajong jobban a próbaterem gondolatáért.

- Nem… Inkább csak egy kis levegőváltozásra vágytam – mondom. Igaz, ez az állításom egyáltalán nem meggyőző a kissé állott szagú folyosón, de nem is a levegő miatt jöttem ki – Igazából... csak egyedül akartam lenni egy kis időre – vallom be végül, bár azt nem teszem hozzá, hogy a magánytól ugyanúgy félek, mint visszamenni a próbaterembe.

- Oh! Azt hiszem… Nem akarlak zavarni – vágja rá, én pedig máris megbánom, hogy egyáltalán megszólaltam. Hülye vagy, Chanyeol! - Úgyis épp ideje lenne visszamennem.

Éppen megindul a folyosón, mikor megszólalok. Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy valami értelmeset mondjak. Végül csak megkérdezem, hogy velem maradna-e, hozzátéve, hogy pontosan tudom, ő is erre vágyik.

A másik kilenc tagot hallva görcsbe ugrik a gyomrom, amit mosolyogva próbálok leplezni. Nem akarok visszamenni. Most nem. Tao pedig felveti, hogy mi lenne, ha megszöknénk. Én pedig úgy érzem, hogy végre tényleg megkönnyebbülök.

Nem sokkal később egy közeli kávézóban – a Bubble Caféban – ücsörgünk egy asztalnál. Ismerős a hely, régen is rengeteget jártunk ide... Még tizenketten, mikor csak gyakornokok voltunk. Majd később a debütálásunk után is. Egyszerre ébreszt bennem keserű és édes emlékeket is, ám jelenleg nem sok kedvem van nosztalgiázgatni. A falon lógó néhány kép szinte érzem, ahogy lyukat éget belém. Nem akarok arra gondolni, hogy mikor készültek, hogy kivel készültek azok a képek. Inkább a kapucsínómra koncentrálok, legalábbis láthatólag. Olykor Taora pillantok, aki komoly, bűnbánatos képpel ücsörög és bámulja a kapucsínóján lévő mosolygó arcot. Tényleg látszik rajta, hogy megbánta – velem ellentétben. Én kifejezetten örülök, még ha nem is mosolygok. Tao végül szóvá is teszi, hogy mi bántja. Elmondom, hogy feleslegesen aggódik, de hiába mondja, hogy igazam van. Látszik rajta, hogy továbbra is emészti magát. Csendben iszogatjuk a meleg italt, Tao úgy tűnik, agyal valamin. Én inkább csak figyelem őt, próbálva megfejteni, hogy mi bántja és kitalálni, hogy hogyan tudnék segíteni neki. Legalább valakinek legyek a hasznára.

- Szerinted…? – kezd bele, ám nem folytatja. Kérdő pillantást vetek rá, de nem viszonozza tekintetem, így csak én figyelem, ahogy magában rágódik - Áh, hagyjuk.

- Mi az? Ha már bele kezdtél, mondd el! Nyugodtan – erősködök, hogy elmondja, min gondolkozik már egy ideje.

- Nem... Nem érdekes – mondja halkan.

- Pedig annak tűnik – motyogom halkan, mint valami zsörtölődő öregasszony, ahogy figyelem. Ám hirtelen felkel a székéről és a falon lógó fényképekhez sétál.
- Tao? – szólok utána, de nem reagál semmit. Látom, amint megáll az egyik fotó előtt, amit nézni kezd, így én is felállok, és mellé sétálok – Oh. – nyögöm ki, ahogy meglátom a képet. Már értem miért nem szólalt meg. Keserűség fut át rajtam, ahogy a két mosolygó alakot figyelem. Hiányoznak azok az idők. Akkor minden más volt. Futólag Taora pillantok, aki még mindig csak azt az egy képet bámulja. Fájdalmas tekintettel nézi a boldog, felhőtlen napok ma már fájdalmas emlékképeit.

- Az előbb – szólal meg halkan – azt akartam kérdezni, hogy szerinted leszünk valaha ugyanolyanok, mint régen?

Eltűnődök a válaszon. Mit mondhatnék erre? Ugyanolyanok? Valószínűleg soha nem lehetünk... De félek, hogy ha ezt kimondom, csak fájdalmas okozok neki - Ugyanolyanok nem – mondom végül, majd hozzáteszem – De boldogok attól még lehetünk. Mindenkinek időre van szüksége.

- Valójában az érdekel, hogy mikor tudom végre túltenni magam Krisen – mondja, mire bennem megáll az ütő. Tényleg azt mondta, amire gondolok? Csendben emésztem a hallottakat, ami egyszerre ijesztő, mégis... Megértem. Hiszen… Ugyanazt érzi, amit én. Óvatosan a vállára csúsztatom kezemet, majd megszorítom.

- Tudom, mit érzel – suttogom halkan – Sokkal jobban megértem, mint azt hinnéd... Idővel elmúlik – mondom halkan, ahogy szemem sarkából meglátok egy képet róla és rólam. Érzem, ahogy a szememet szúrni kezdi néhány alattomos könnycsepp, amit nem akarom, hogy Tao észrevegyen – Ki kell mennem a mosdóba – köszörülöm meg a torkom, majd a mellékhelységbe sietek.

- Hol a francban voltatok? – kérdezi idegesen Joonmyun hyung, akin látszik, hogy menten felrobban. A leader villámló tekintete egyenesen rám vetül, ahogy közötte és Tao között állok. Lényegében az én hibám, – is – hogy ez történt és nem akarom, hogy Taora dühös legyen.

- Az én hibám – mondom közömbös hangon, tekintetemmel a háttérben meghúzódó nyolc tagot figyelve.

- Nem érdekel, hogy kinek a hibája! Tudjátok, hogy halálra aggódtam magamat... Már nem tudtam, hogy mire gondoljak. Mégis mit képzeltetek? Azok után, hogy Yi-

- Felfogtuk! – szakítom félbe a leader kirohanását – Büntess meg, ha attól jobb lesz, de a fejmosásodra nem vagyok kíváncsi – mondom. Érzem, hogy mindenki döbbenten bámul rám. Suhotól se volt megszokott, hogy kiakad, de tőlem meg aztán főleg nem. Egyszerűen... betelt a pohár.

- Otthon még számolunk – teszi hozzá, majd visszafordul a többiekhez. Nem figyelek senkire, csak beállok a helyemre és folytatom a próbát.

Hazafelé is néma csendben ülök a helyemen, miközben valami ezer éves dalt hallgatok. Nincs erőm semmihez. Se mosolyogni, se beszélni, de még a levegővételt is megerőltetőnek érzem. Amikor a kocsi fékez és megáll, utolsóként szállok ki a kocsiból. Látom, amint valaki a bejárati ajtónál megvár, és már előre tudom, hogy kiről van szó. Felsóhajtok, majd mellé lépve az idősebbikre pillantok.

- Sétáljunk – mondja, majd a fejével int, hogy kövessem. Nem szólalok meg, ahogy ő sem, csak sétálunk a közeli Han folyó felé.

- Hyung... ha le akarsz tolni, tedd meg gyorsan. Csak menjünk már fel – morgom, ahogy egy apró kavicsot kezd el rugdosni. Nyűgösnek érzem magam, kedvem lenne elbújni a világ elől. Akárcsak a takaróm alá, ahogy gyerekkoromban is... Akkor azt hittem úgy elmenekülhetek a problémák elől. De most képtelenségnek tűnik. Mégis...

- Chanyeol? – kérdezi aggódó hangon hyung, mire rákapom a tekintetem és kissé bambán pislogok rá – Mostanában furcsán viselkedsz. Aggódóm miattad.

- Szimplán fáradt vagyok – mondom, miközben lesütöm a tekintetem. Tudja, hogy hazudok. Kezeit a vállaimra vezeti, majd megszorítja azokat.

- Chanyeol... kérlek! Legyél velem őszinte – suttogja halkan akadozó hangon. Felpillantok rá. Látszik rajta, hogy sokkal inkább szomorú, mintsem ideges. Ilyenkor tényleg olyan, mint egy anya – Nem akarom, hogy még valakit elveszítsünk. Ha bármi bánt... mondd el. Kérlek!

Megremeg a szám, ahogy az őszinte, kissé könnyektől ködös tekintetébe bámulok. Ő csak nekünk akarja a legjobbat. Össze akar tartani minket, minden erejével.

- Hyung... – motyogom a sírás küszöbén állva még mélyebb hangon – Nem bírom már – suttogom, ahogy forró könnycseppjeim az arcomat kezdik mosni. Kezeit az arcomra vezeti, én pedig magamhoz ölelem, mire elenged és átöleli a hátam – Nem bírom tovább... hiába szeretni Baekhyunt... Csak el akarom felejteni. Végleg – dörmögöm nyakhajlatába, miközben úgy sírok akárcsak egy kisgyerek az anyja karjai között.

Miután sikerült megnyugodnom, Joonmyun hyung csak mosolyogva egy zsebkendőt tol az orrom alá. Nem kérdez semmit, csak mellettem áll és támogat. Igazából bánom, hogy nem mondtam el senkinek hamarabb – hogy nem mondtam el Taonak, mert tudom, hogy ő megértett volna, míg a többiekről ezt nem merem kijelenteni – de addig-addig próbáltam magamba fojtani, még végül kibukott belőlem. A lakásba halvány mosollyal az arcomon lépek be. Hyung megígérte, hogy nem szól senkinek – cserébe később komolyabban leülünk beszélni. Levéve a cipőmet a konyhába megyek, hogy egyek egy kis maradékot, majd a szobámba indulok, ahol remélhetőleg Tao is van. Most csak az ő társaságára vágyom, mert tudom, hogy most neki is szüksége van valakire.