7. fejezet

Tao

Hosszú percek, akár negyed óra is eltelhetett, de nem érzem elégnek ahhoz, hogy teljesen összeszedjem magam. Fogytán az időm, tudom, lassacskán vissza kell mennem, különben azt hiszik, hogy valami bajom van. Homlokomat a tükör lapjához szorítom, a hideg érintés legalább a gondolataimat segíti kijózanítani.

Nevetséges. Tudom, hogy nevetséges hagynom, hogy az érzelmek ennyire letaglózzanak. Ennél erősebb is lehetnék. Erősebbnek kell lennem, különben esélyem sincs… semmire. Egy jókora lökés, egy erős elhatározás kell hozzá, hogy végre kiszakítsam magam a beszürkült melankolikus napjaimból, és végre visszatérjek a valós, színes világba. Ahelyett, hogy – elég önző módon – csak a saját, zavaros érzelmeimmel foglalkozok, sokkal több figyelmet kéne fordítanom a bandára, a legtöbbet kihoznom magamból a próbákon.

Meg persze a fiúkra is jobban oda kéne figyelnem. Jézusom, nem is tudom, mikor volt utoljára, hogy beszélgettem valamelyikükkel, mármint tényleg beszélgettünk, és nem csak rövidebb szóváltás esett meg. Nem is tudom, ők hogyan vészelték át az utóbbi hónapokat. Hiányoznak az őszinte beszélgetések Xiumin hyunggal, az önfeledt nevetgélés Sehunnal és Jonginnal, a jó tanácsok Suho hyungtól. Még Chanyeollal is elég felületesek voltak a beszélgetéseink mostanában, pedig ő mondta, hogy szívesen meghallgat.

Teljesen magamba zárkóztam.

Elhatározom, hogy mostantól változtatok.

Ahogy határozottan kilépek a mosdóból, megkapom azt a bizonyos lökést - de nem a várt módon. Kissé megtántorodok az ütközéstől, de visszanyerem az egyensúlyomat, és ránézek az illetőre.

- Bocsi – mondja Chanyeol mosolyogva. És újonnan elgondolkodok, hogy tud csak így mosolyt varázsolni az arcára, és egyszerre bárki máséra. Még az enyémre is most… Nehezen tudom csak megfejteni a mosolyát, első pillantásra őszintének tűnik, de másodszorra mást is meglátok mögötte. Mintha alapból semmi kedve nem lenne a mosolygáshoz, és csak szimplán azért csinálná, mert örül, hogy lát, de őszintén. Már ha ez egyáltalán lehetséges. Vagy csak szokás szerint túlgondolom, túl sok mindent képzelek a hétköznapi dolgokba?

A francba, mi van?

Most veszem észre, hogy félreállt előlem, ezért sietősen kilépek a folyosóra, és hagyom, hogy az ajtó halk kattanással becsukódjon mögöttem.

- Köszi – felelem. Várjunk, nem azt kellett volna mondanom, hogy „Bocsánat”, vagy akár „Semmi baj”, vagy bármi ilyesmi? Mintha a kis ütközéstől összerázódtak volna a gondolataim.

Ennyit az elhatározásról.

- Nem mész be? – bökök a vállam fölött a mosdó ajtajára, csak hogy mondjak valami értelmesebbet.

- Nem.

- Akkor Umma küldött, hogy visszavigyél?

- Nem… Inkább csak egy kis levegőváltozásra vágytam.

Jelentőségteljesen körbepillantok a szűkös, enyhén izzadság- és porszagú folyosón. Tény, nem friss levegőt mondott, de ugyanezt érezné a próbateremben is. Szóval ezt erős jóindulattal sem lehetne levegőváltoztatásnak nevezni.

- Igazából – helyesbít, mintha ő is végigjárta volna a gondolatmenetemet – csak egyedül akartam lenni egy kis időre.

- Oh! Azt hiszem… Nem akarlak zavarni – szabadkozom. - Úgyis épp ideje lenne visszamennem.

- Tao, várj! - A próbaterem irányába fordulok, de Chanyeol szólítására visszanézek. Belül titkon ujjongok; elhatározás ide vagy oda, Chanyeol megkímélt attól, hogy túl hamar menjek vissza a többiek közé. – Nem rád gondoltam, veled semmi baj… Velem maradnál? – Rendesen meglepődök, hogy ezt ki is mondja. Hamar kiderül, hogy ő legalább olyan könnyen tud olvasni az arcomról, mint én az övéről, mert halkabban folytatja: - Tudom, hogy neked is szükséged van egy kis szünetre.

- Igazad van. Köszönöm. – Mégis mit is köszönök meg megint? Talán csak annyit, hogy figyel rám.

Tompán idehallatszik a fiúk zajongása. A vérszegény elhatározásom után egyből visszamenni a többi kilenc bandatag közé nagyjából olyan lenne, mint belevetni magam az óceánba egyetlen úszólecke után. Kicsiben kell kezdeni. És itt van Chanyeol, akivel eltölthetek egy kis időt. Talán őszintén beszélhetek is vele… Lehet, hogy segítene, ha legalább egyvalakinek beszélnék Krisről.

Chanyeol mosolyra görbülő ajkát elnézve felbátorodok.

- Nincs kedved elszökni egy kis időre?

Alig negyed óra múlva helyet foglalunk a Bubble Café egyik asztalánál. Igazán vidám hely, a falakra mindenféle méretű buborékokat festettek élénk színekkel, bennük különféle festmények és bekeretezett képek. Elvétve az SM hírességeinek fotói mosolyognak vissza a nézelődőkre; ha minden igaz, én magam is rajta vagyok valamelyiken. Szokatlanul kevés vendég van itt rajtunk kívül; bár, tekintve, hogy délelőtt van, amikor az emberek többnyire dolgoznak, ez mégsem olyan meglepő. Még örülök is neki.

Rákulcsolom az ujjaimat a kapucsínós csészére; az ital tetején úszó habba egy mosolygó arcot rajzoltak. Rajtam viszont nem tükröződik a mosoly. Arra gondolok, hogy csak úgy, egy árva szó nélkül ott hagytuk a fiúkat, és erősödik bennem a bűntudat. Vajon mennyi negatív érzést tudok még magamban tartani, mire felemésztenek?

Chanyeolon ellenben szemernyi megbánás sem látszik, nyugodtan kortyol a kapucsínójából (amibe egy napot rajzoltak). Vele is megosztom a gondolataimat.

- Akkor sem lennének sokkal előrébb, ha maradtunk volna – feleli. – Ha szólunk, nem engedtek volna el, és akkor folytathattam volna a bénázást. Mindenki jobban járt így, igaz?

- Azt hiszem, igazad van.

De a bűntudat azért nem múlik. Kortyolok egyet az italból. Csokis kapucsínó. Normál esetben imádom, de most csak erősíti a kényelmetlen érzést. Ez a hely olyan színes, édes, vidám, bohókás… Egyáltalán nem érzem magam ideillőnek. Ellenben Chanyeol olyan, mintha ide teremtették volna, az alapvető vidámsága tökéletesen passzol ebbe a légkörbe. Könnyen el tudom képzelni itt, ahogy gitározik és valamelyik vidám dalát énekli.

Az arcomat figyeli, és tudom, épp arra készül, hogy megkérdezze, min gondolkodom. Tudom, miről akarok vele beszélni. Vagyis kiről.

- Szerinted…? – Ahogy belekezdek, máris nem tűnik olyan jó ötletnek. - Áh, hagyjuk.

- Mi az? – kérdezi. – Ha már bele kezdtél, mondd el! Nyugodtan.

- Nem… Nem érdekes.

Még hallom, hogy valami olyasmit mormog, hogy „Pedig annak tűnik”, de közben már, hirtelen ötlettől vezérelve, felkelek és a falnak ahhoz a részéhez megyek, ahol a fényképek vannak.

Ez hiba.

- Tao?

Pont a szemem magasságában, mintha direkt így tették volna oda, megtalálom a képet, ami rólam készül. Nem egyedül vagyok rajta.

- Oh. – Chanyeol közben odaért mellém, és ugyanazt figyeli, amit én.

A képen Kris áll mellettem, és átkarolja a vállam. Talán egy éve készülhetett a fotó. Boldognak tűnik, de vajon akkor még tényleg az volt? És persze ott vagyok én, vigyorogva, mint egy lökött, boldog fiú. Idegennek tűnök.

- Az előbb – szólok csendesen Chanyeolhoz – azt akartam kérdezni, hogy szerinted leszünk valaha ugyanolyanok, mint régen?

- Ugyanolyanok nem – mondja rövid hallgatás után. – De boldogok attól még lehetünk. Mindenkinek időre van szüksége.

Igaza van, még ha egyelőre kilátástalan is a boldogság. Én meg annyira elgyengültem ebben a helyzetben, hogy a következő mondat csak úgy kicsúszik a számon.

- Valójában az érdekel, hogy mikor tudom végre túltenni magam Krisen.

Basszus!

Ezt tényleg kimondtam? Az őszinteség jó… de így? Elmondani valakinek, hogy szerelmes vagy egy volt bandatársadba, aki ráadásul fiú… Olyan sokan elítélik az ilyet, főleg, ha az ember híres. Nem tudom, hogy Chanyeol hogy értelmezte a kijelentésemet, de ha értette…? És ha a többieknek is elmondja? Hogy hozhattam magam ilyen helyzetbe?

Nem merek Chanyeol arcára nézni, de azt tudom, hogy most nem menekülhetek el.

Chanyeol

Őszintén örülök annak, hogy sikerült Taoba botlanom. Mintha máris megkönnyebbültem volna, ugyanakkor még mindig érzem a kényszert a menekülésre. Szinte még érzem magamon Baekhyun érintéseit, amitől egyszerre bizsereg a bőröm és borsódzik a hátam. Miért kísért? Csak nehezen tudom fenntartani a mosolyomat – a boldogság hamis maszkját – amit talán Tao is észrevesz, mégsem tesz szóvá. Tényleg boldoggá tesz, hogy láthatom. Olyan érzés, mint amikor hosszú idő után az ember először hazamegy. Biztonságban érzem magam, mert tudom, hogy Tao nem fog felesleges kérdésekkel illetni. Valamilyen szinten, talán egy cipőben járunk. Mikor észreveszi, hogy arrébb álltam, kilép a folyosóra, hagyva, hogy az ajtó becsukódjon a háta mögött. Megköszön valamit, amit nem is igazán értek, de nem törődök vele. Csak figyelem, ahogy töpreng magában – talán ő sem érti pontosan saját szavait.

- Nem mész be? – kérdezi, én pedig egy pillanatra nem tudom, hogy miről beszélj. Ja, a mosdó. Suhonak azt mondtam, hogy oda megyek.

- Nem – vágom rá. Valahogy nincs erőm ott hagyni Taot, vele nagyobb biztonságban érzem magam, mint a magány mázsás súlyú társaságában.

- Akkor umma küldött, hogy visszavigyél? – kérdi. Látom rajta, hogy ő sem rajong jobban a próbaterem gondolatáért.

- Nem… Inkább csak egy kis levegőváltozásra vágytam – mondom. Igaz, ez az állításom egyáltalán nem meggyőző a kissé állott szagú folyosón, de nem is a levegő miatt jöttem ki – Igazából... csak egyedül akartam lenni egy kis időre – vallom be végül, bár azt nem teszem hozzá, hogy a magánytól ugyanúgy félek, mint visszamenni a próbaterembe.

- Oh! Azt hiszem… Nem akarlak zavarni – vágja rá, én pedig máris megbánom, hogy egyáltalán megszólaltam. Hülye vagy, Chanyeol! - Úgyis épp ideje lenne visszamennem.

Éppen megindul a folyosón, mikor megszólalok. Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy valami értelmeset mondjak. Végül csak megkérdezem, hogy velem maradna-e, hozzátéve, hogy pontosan tudom, ő is erre vágyik.

A másik kilenc tagot hallva görcsbe ugrik a gyomrom, amit mosolyogva próbálok leplezni. Nem akarok visszamenni. Most nem. Tao pedig felveti, hogy mi lenne, ha megszöknénk. Én pedig úgy érzem, hogy végre tényleg megkönnyebbülök.

Nem sokkal később egy közeli kávézóban – a Bubble Caféban – ücsörgünk egy asztalnál. Ismerős a hely, régen is rengeteget jártunk ide... Még tizenketten, mikor csak gyakornokok voltunk. Majd később a debütálásunk után is. Egyszerre ébreszt bennem keserű és édes emlékeket is, ám jelenleg nem sok kedvem van nosztalgiázgatni. A falon lógó néhány kép szinte érzem, ahogy lyukat éget belém. Nem akarok arra gondolni, hogy mikor készültek, hogy kivel készültek azok a képek. Inkább a kapucsínómra koncentrálok, legalábbis láthatólag. Olykor Taora pillantok, aki komoly, bűnbánatos képpel ücsörög és bámulja a kapucsínóján lévő mosolygó arcot. Tényleg látszik rajta, hogy megbánta – velem ellentétben. Én kifejezetten örülök, még ha nem is mosolygok. Tao végül szóvá is teszi, hogy mi bántja. Elmondom, hogy feleslegesen aggódik, de hiába mondja, hogy igazam van. Látszik rajta, hogy továbbra is emészti magát. Csendben iszogatjuk a meleg italt, Tao úgy tűnik, agyal valamin. Én inkább csak figyelem őt, próbálva megfejteni, hogy mi bántja és kitalálni, hogy hogyan tudnék segíteni neki. Legalább valakinek legyek a hasznára.

- Szerinted…? – kezd bele, ám nem folytatja. Kérdő pillantást vetek rá, de nem viszonozza tekintetem, így csak én figyelem, ahogy magában rágódik - Áh, hagyjuk.

- Mi az? Ha már bele kezdtél, mondd el! Nyugodtan – erősködök, hogy elmondja, min gondolkozik már egy ideje.

- Nem... Nem érdekes – mondja halkan.

- Pedig annak tűnik – motyogom halkan, mint valami zsörtölődő öregasszony, ahogy figyelem. Ám hirtelen felkel a székéről és a falon lógó fényképekhez sétál.
- Tao? – szólok utána, de nem reagál semmit. Látom, amint megáll az egyik fotó előtt, amit nézni kezd, így én is felállok, és mellé sétálok – Oh. – nyögöm ki, ahogy meglátom a képet. Már értem miért nem szólalt meg. Keserűség fut át rajtam, ahogy a két mosolygó alakot figyelem. Hiányoznak azok az idők. Akkor minden más volt. Futólag Taora pillantok, aki még mindig csak azt az egy képet bámulja. Fájdalmas tekintettel nézi a boldog, felhőtlen napok ma már fájdalmas emlékképeit.

- Az előbb – szólal meg halkan – azt akartam kérdezni, hogy szerinted leszünk valaha ugyanolyanok, mint régen?

Eltűnődök a válaszon. Mit mondhatnék erre? Ugyanolyanok? Valószínűleg soha nem lehetünk... De félek, hogy ha ezt kimondom, csak fájdalmas okozok neki - Ugyanolyanok nem – mondom végül, majd hozzáteszem – De boldogok attól még lehetünk. Mindenkinek időre van szüksége.

- Valójában az érdekel, hogy mikor tudom végre túltenni magam Krisen – mondja, mire bennem megáll az ütő. Tényleg azt mondta, amire gondolok? Csendben emésztem a hallottakat, ami egyszerre ijesztő, mégis... Megértem. Hiszen… Ugyanazt érzi, amit én. Óvatosan a vállára csúsztatom kezemet, majd megszorítom.

- Tudom, mit érzel – suttogom halkan – Sokkal jobban megértem, mint azt hinnéd... Idővel elmúlik – mondom halkan, ahogy szemem sarkából meglátok egy képet róla és rólam. Érzem, ahogy a szememet szúrni kezdi néhány alattomos könnycsepp, amit nem akarom, hogy Tao észrevegyen – Ki kell mennem a mosdóba – köszörülöm meg a torkom, majd a mellékhelységbe sietek.

- Hol a francban voltatok? – kérdezi idegesen Joonmyun hyung, akin látszik, hogy menten felrobban. A leader villámló tekintete egyenesen rám vetül, ahogy közötte és Tao között állok. Lényegében az én hibám, – is – hogy ez történt és nem akarom, hogy Taora dühös legyen.

- Az én hibám – mondom közömbös hangon, tekintetemmel a háttérben meghúzódó nyolc tagot figyelve.

- Nem érdekel, hogy kinek a hibája! Tudjátok, hogy halálra aggódtam magamat... Már nem tudtam, hogy mire gondoljak. Mégis mit képzeltetek? Azok után, hogy Yi-

- Felfogtuk! – szakítom félbe a leader kirohanását – Büntess meg, ha attól jobb lesz, de a fejmosásodra nem vagyok kíváncsi – mondom. Érzem, hogy mindenki döbbenten bámul rám. Suhotól se volt megszokott, hogy kiakad, de tőlem meg aztán főleg nem. Egyszerűen... betelt a pohár.

- Otthon még számolunk – teszi hozzá, majd visszafordul a többiekhez. Nem figyelek senkire, csak beállok a helyemre és folytatom a próbát.

Hazafelé is néma csendben ülök a helyemen, miközben valami ezer éves dalt hallgatok. Nincs erőm semmihez. Se mosolyogni, se beszélni, de még a levegővételt is megerőltetőnek érzem. Amikor a kocsi fékez és megáll, utolsóként szállok ki a kocsiból. Látom, amint valaki a bejárati ajtónál megvár, és már előre tudom, hogy kiről van szó. Felsóhajtok, majd mellé lépve az idősebbikre pillantok.

- Sétáljunk – mondja, majd a fejével int, hogy kövessem. Nem szólalok meg, ahogy ő sem, csak sétálunk a közeli Han folyó felé.

- Hyung... ha le akarsz tolni, tedd meg gyorsan. Csak menjünk már fel – morgom, ahogy egy apró kavicsot kezd el rugdosni. Nyűgösnek érzem magam, kedvem lenne elbújni a világ elől. Akárcsak a takaróm alá, ahogy gyerekkoromban is... Akkor azt hittem úgy elmenekülhetek a problémák elől. De most képtelenségnek tűnik. Mégis...

- Chanyeol? – kérdezi aggódó hangon hyung, mire rákapom a tekintetem és kissé bambán pislogok rá – Mostanában furcsán viselkedsz. Aggódóm miattad.

- Szimplán fáradt vagyok – mondom, miközben lesütöm a tekintetem. Tudja, hogy hazudok. Kezeit a vállaimra vezeti, majd megszorítja azokat.

- Chanyeol... kérlek! Legyél velem őszinte – suttogja halkan akadozó hangon. Felpillantok rá. Látszik rajta, hogy sokkal inkább szomorú, mintsem ideges. Ilyenkor tényleg olyan, mint egy anya – Nem akarom, hogy még valakit elveszítsünk. Ha bármi bánt... mondd el. Kérlek!

Megremeg a szám, ahogy az őszinte, kissé könnyektől ködös tekintetébe bámulok. Ő csak nekünk akarja a legjobbat. Össze akar tartani minket, minden erejével.

- Hyung... – motyogom a sírás küszöbén állva még mélyebb hangon – Nem bírom már – suttogom, ahogy forró könnycseppjeim az arcomat kezdik mosni. Kezeit az arcomra vezeti, én pedig magamhoz ölelem, mire elenged és átöleli a hátam – Nem bírom tovább... hiába szeretni Baekhyunt... Csak el akarom felejteni. Végleg – dörmögöm nyakhajlatába, miközben úgy sírok akárcsak egy kisgyerek az anyja karjai között.

Miután sikerült megnyugodnom, Joonmyun hyung csak mosolyogva egy zsebkendőt tol az orrom alá. Nem kérdez semmit, csak mellettem áll és támogat. Igazából bánom, hogy nem mondtam el senkinek hamarabb – hogy nem mondtam el Taonak, mert tudom, hogy ő megértett volna, míg a többiekről ezt nem merem kijelenteni – de addig-addig próbáltam magamba fojtani, még végül kibukott belőlem. A lakásba halvány mosollyal az arcomon lépek be. Hyung megígérte, hogy nem szól senkinek – cserébe később komolyabban leülünk beszélni. Levéve a cipőmet a konyhába megyek, hogy egyek egy kis maradékot, majd a szobámba indulok, ahol remélhetőleg Tao is van. Most csak az ő társaságára vágyom, mert tudom, hogy most neki is szüksége van valakire.