12. fejezet

Chanyeol

Nem, az egyszerűen nem létezik, hogy én... Képtelenség. Mély levegőt veszek, és fejemet a falnak vetem. Agyamra ment ez a sok stressz. Ennyi az egész.

De ha csak ennyi, akkor mégis miért bámulom annyira, hogy majd belegebedek? Figyelem, ahogy esetlenül elsétál az ajtótól, majd szinte leesik a lábáról, és ahogy összerezzen, mikor Luhan a vállához ér.

Beszélnem kell valakivel!

Felpattanok a helyemről, mire Joonmyun hyung aggodalmas tekintete rám villan, és máris tudom, hogy kivel is kell beszélnem. Földre szegezett tekintettel állok meg előtte, és csak fél szemmel pillantok rá, amikor közlöm vele, hogy „sürgősen beszélnünk kell”.

Látszik rajta, hogy mérlegel, hogy ugyan mi ütött belém – már megint –, de nem mond semmit, csak bólint, majd megindul, én pedig engedelmesen követem, pedig pont én vagyok az, aki beszélni akar vele.

- Apám azt akarja, hogy hazamenjek.

Felkapom a fejemet erre az egy mondatra, melyet nyilván nem nekem címeztek, és tekintetemmel meg is pillantom a fekete hajú, földön ücsörgő szobatársam – azt, aki kimondta. Képtelenség, ugye? Ennyire nem verhet a Sors...

- Miről szerettél volna beszélni? – kérdezi hyung, ahogy néhány méterre a próbaterem ajtajától megáll, majd szembe fordul velem.

- Én... – kissé türelmetlennek látszik, de ez csak a kimerültség, mely a csapat felügyelésével jár. Nézem a kissé karikás szemeit, hófehér bőrét, ami a szokásosnál is sokkal fakóbb. Miért akarom már megint a saját problémámmal traktálni? Így is bőven elege lehet már belőlem, hát ha még előadom neki, hogy mire is jutottam. Elmebetegnek fog gondolni... És bezárat egy elmegyógyintézetbe. Bár ott legalább messze kerülnék Baekhyuntól és Taótól.

Szemöldök ráncolva figyeli az arcom, miközben vívódok magammal, és azzal, hogy kimondjam-e „azt hiszem mégsem szeretem Baekhyunt, hanem Taóba zúgtam bele”. Hogy lehet valaki ennyire... szánalmas? Nyomorék? Erre még szavak sincsenek...

- Hyung... – nyelek egyet és a szemközti falat kezdem bámulni. A fehér falon lógó képek többsége már akkor is itt lógott, mikor még csak egy gyakornok voltam. Hogy repül az idő…

- Minden rendben, Chanyeol? – kérdezi Joonmyun, fejét kissé oldalra biccentve, majd szemével követi, hogy mit is nézek annyira. – Ugye nem a poszterek miatt kellett idejönnöm? – hangja kissé érces, hogy ne raboljam az idejét feleslegesen. Így akar rávenni, hogy végre megszólaljak.

- Hyung... voltál már szerelmes? – kérdezem hirtelen, majd a szemébe nézek. Pár pillanatig csak értetlenül pislog rám, majd a hátam mögött lévő ablakhoz lép, mely a kis, belső udvarra néz le.

- Megint – körbe néz, majd halkabban folytatja –, Baekhyunról van szó?

Felsóhajtok, majd megrázom a fejem.

- Nem. Vagyis... csak részben – mondom halkan. Hátrapillant rám, majd int a fejével, hogy ne álljak ott olyan szerencsétlenül. Kicsit távolabb hyungtól leülök az ablakpárkányra, közben egyszer sem pillantva rá. A hajamba túrok, mikor meglátom az üveg felületén a tükörképem, ami jobban hasonlít most egy őrültre, mint az EXO Park Chanyeoljára.

- Chanyeol... ha nem akarsz beszélni, menjünk vissza a próbára – sóhajt fel, mire riadtan rákapom a tekintetem. Ne! – gondolom, ami az arcomra is van írva, mert hyung visszafordul a kilátáshoz.

- Tudod... azóta rágódok ezen az egész témán, mióta... mióta Taóval csókolóztunk – mondom halkan. – Hyung, kezdem úgy érezni, hogy megőrültem! És... – újra beletúrok a hajamba, de ezúttal meg is ragadom azt, kissé meghúzva a hajszálakat, hogy beszédre ösztönözzem magamat. – Folyton azon kattogok, hogy Tao mennyire gyűlöl vajon... Hogy az egész az én hibám. Hogy bocsánatot kellett volna kérnem tőle, vagy legalább egyetlen egyszer bemenni hozzá, mikor betegen feküdt a szobánkban, ahol otthagytam egyedül. És... azt hiszem beleszerettem Taoba... – nyögöm ki, majd tenyereimbe temetem az arcom.

Nem hallok semmit az égvilágon, ami megrémiszt. Talán hyung most hívja valamelyik pszichiátriát, hogy van-e helyük egy újabb idiótának? Vagy totál kiakasztottam az újabb hülyeségemmel, és itt hagyott?

Felkapom a fejem, mire a tekintetem találkozik hyungéval. Nem látszik dühösnek, sem meglepettnek, ami engem lep meg...

- Én... hallottad, hogy mit mondtam? – kérdezem idegesen. – Szeretem Taót!

- Elsőre is felfogtam – mondja, és halkan felsóhajt. – Végre csak rájöttél. Jobb később, mint soha, nemde?

- Hogy... mi? – meredek sötét szemeibe, amik most halványan ködösek a kimerültségtől. – Te tudtad?

- Chanyeol – fogja meg a vállam, majd megveregeti azt. – Tudod, az ember előbb-utóbb észreveszi az egyértelműt. És az, ahogyan beszélsz Taóról egyértelművé tette, amit végig sejtettem.

- Miért nem mondtad el? – bukik ki belőlem, és a szemöldököm ráncolom, ahogy az arckifejezését nézem. Ellép tőlem, majd megindul a folyosón, egyenesen a lift felé.

- Sokkal jobb így, hogy magadtól jöttél rá, mint az, hogy én vezetlek rá. Kellett egy kis idő, de még mindig jobb így.

Megáll a lift ajtaja előtt, majd megnyomja a hívógombot. – Igyunk meg egy kávét. Jót fog tenni, mielőtt újra szembenézel Vele.

Nagyot nyelek, és csak bólintani van erőm. Mikor a lift felér, hyung lép be először, én pedig csendben követem, miközben azon agyalok, hogy mit fogok csinálni ma este – amikor hivatalosan is visszaköltözöm a Taóval közös szobánkba.

- Azt hiszem, beszélnem kellene Baekhyunnal... – mondom a tükörképemet bámulva.

- Miről?

- Azt... én sem tudom. Egyszerűen csak így érzem. Talán bocsánatot kellene kérnem, hogy mostanában olyan rideg voltam vele. Bár az biztos, hogy egy ideig még vele is képtelen leszek normálisan kommunikálni. Egyáltalán... mi a fenét kéne csinálnom? Hogyan álljak oda Tao elé? Mit kéne mondanom? Bocsánatot kérni vagy... Csak hagyni, hogy megtörténjen? Én... összezavarodtam.

- Nyugodj meg, Chanyeol – paskolja meg a hátam Joonmyun hyung. – Ne agyald túl. Csak cselekedj úgy, ahogy helyesnek látod.

Ahogy helyesnek látom? Ennyi erővel ma este kiköltözöm a dormból... Persze, nyilván nem erre gondolt hyung. Ilyen helyzetben lehet bármit is észszerűen csinálni?

- Mintha tudnám, hogy mi a helyes – sóhajtom. És rögtön eszembe jut valami.

„Apám azt akarja, hogy hazamenjek.”

Mi van, ha Tao elmegy? És nekem esélyem sem lesz vele tisztázni. Nem akarom, hogy így legyen vége. Két idegen, akik valaha egy szobában laktak. Nem.

- Hyung, ha... ha tudtad volna, hogy Yifan mire készül... megakadályoztad volna? Úgy értem... beszéltél volna vele arról, hogy mi bántja, és miért döntött úgy? – kérdezem, egyenest a szemébe nézve. Látom rajta, hogy megdöbbentettem, talán mégsem kellett volna felhoznom a Kris-ügyet. De kíváncsi vagyok, hogy mit tett volna akkor.

- Ugye nem azt fontolgatod, hogy kilépsz? – kérdezi vádló hangon. Persze, hogy eszébe sem jut, hogy esetleg Tao fontolgat ilyesmit.

- Nem. Csak eszembe jutott – füllentem, és vállat vonok –, szóval gondoltam, megkérdezem.

- Ha tudtam volna... Próbáltam volna vele beszélni, de esélyt sem adott rá. Nem akarta, hogy egyáltalán megsejtsem. Néha azon gondolkozok, hogy vajon mennyi ideig tartott, mire döntésre jutott. És hogy vajon miért nem mondott semmit. Tényleg azt hittem, hogy bízik bennem, hogy a társának tekint, de... úgy néz ki, hogy tévedtem.

- Értem – bólogatok, és fejben feljegyzem magamnak, hogy valahogy szóba kell elegyednem Taóval, és véletlenül megtudakolni, hogy mi újság otthon.

- Tudsz valamit, amit én nem? – a kérdés olyan váratlanul ér, hogy majdnem kinyögöm, hogy mit hallottam előbb.

- Ne-nem – dadogom. – Igazából eszembe jutott, hogy mi van ha...

- Ha Tao kilépne? – kérdezi, miközben a lift megáll a földszinten.

- Nem csak ő. Luhan hyung, vagy akár Yixing hyung fejében is... megfordulhat ilyesmi – mondom, miközben kilépek a liftből. – Ha egyszer Yifan megelégelte, ugyanúgy elege lehet a többi kínai tagnak. Sőt! A koreai tagok is épp olyan fáradtak... – felsóhajtok. – Aggódom a jövőnk miatt.

- Ahogy mindannyian – bólogat Suho.

Hazaérkezve a dormba még mindig a délelőtti beszélgetést emésztgetem. Miután visszaértünk a táncpróbára, egyszerűen képtelen voltam egyszer is akár Baekhyunra, akár Taóra pillantani.

Joonmyun szerint túl leszek az egészen, amint tisztáztam magamban mindent. De tényleg képes vagyok rá? Egy lakásban élni Baekhyunnal ezek után? És egy szobában Taóval, mikor tudom, hogy talán látni sem akar.

A nap folyamán többször is felidéztem magamnak azt a pillanatot, mikor egyszer csak felbukkant a próbaterem ajtajában, lélegzetelállító, fekete hajával. Csak remélni merem, hogy nem úgy bámultam rá, mint valami beteges, perverz kéjenc.

- Köszönöm a vacsorát – állok fel majdnem utolsóként az asztaltól, aztán a mosogatónál gyorsan elmosom a tányérjaimat, mielőtt Kyungsoo kinyír gondolatban – legalább néhány ember legyen a csapatban, aki még szóba is áll velem.

Végezve a mosogatással, az ideiglenes szobámba sietek, hogy összeszedjem a cuccaimat – ideje visszaköltözni a saját szobámba. Egyedül vagyok az aprócska helyiségben, így nyugodtan és a lehető leglassabban pakolászom el a holmimat.

Folyamatosan azon jár az eszem, hogy mit kellene mondanom, vagy egyáltalán csinálnom Tao közelében. Úgy kéne tennem, mintha semmi nem történt volna? Azzal meghazudtolnám magamat, de talán könnyebb lenne együtt élni a ténnyel, hogy szeretem a szobatársamat. És jobb, mint csalódni amiatt, hogy ő az ex-csapattársunkért epekedik még most is. Felsóhajtok, és az ágyra ereszkedem, miközben a kezemben szorongatott telefontöltőre meredek.

Idővel majd csak elmúlik. Akkor sokkal könnyebb lesz.

Kopognak, mire felkapom a fejem, és idiótán meredek az ajtóra, majd a földön heverő laptop táskában kezdek kotorászni, úgy téve, mint aki nagyon elfoglalt.

- Bejöhetek? – kérdezi egy olyan hang, amit reméltem, hogy ma már nem kell hallanom.

- Persze – mondom, és felnézek az ajtóban ácsorgó Baekhyunra –, de Sehun és Kyungsoo még a konyhában van.

- Nem is hozzájuk jöttem – mosolyodik el, majd belép az ajtón és bezárja a háta mögött. Nyelnem kell egy nagyot, ahogy az apró fiú hátát figyelem, ameddig ő az ajtó előtt szobrozik. Mit akarhat pont most? Ugyanolyan mosollyal indul meg felém, amilyen mosollyal régen mosolygott rám, akárhányszor csak meglátott egy fárasztó próba után, mikor még gyakornokok voltunk.

- Mit szeretnél? – kérdezem, miközben leül mellém. Csak vállat von, majd mintha semmiség lenne, egyik kezét a térdemre simítja, amitől bennem megáll az ütő.

- Igazság szerint beszélni – mondja halkan, végig az arcomat tanulmányozva. – Jól vagy? Csak mert levertnek tűnsz mostanában. És aggódtam, hogy esetleg van valami. Mert tudom, hogy van... – meredten bámulom a lábamon pihenő kezét, mely most a nadrágomba kapaszkodik. – Sajnálom, hogy mostanában alig volt időnk beszélgetni, de kénytelen voltam. És... hiányzik, hogy együtt lógjunk.

Felpillantok az arcára, miközben ő tovább magyaráz arról, hogy ha kell, megmondja a menedzserünknek, nem vállalja tovább a színjátékot, csak azért, hogy több időt tölthessen a bandával, és velem. Baekhyun elképeszt. Hetek óta bunkó vagyok vele, olykor még figyelmen kívül is hagytam. Mégis ő kér bocsánatot. Végig a barátom volt, én mégis olyan kegyetlenül bántam vele. Nem csodálom, hogy nem tudom elviselni magamat mostanában.

- Semmi baj, Baek – ragadom meg a vállait, és talán hetek óta először rámosolygok. – Nincs semmi baj. Csak kimerültem. Mostanában sok minden történt. És igazából... nekem kéne bocsánatot kérnem. Szóval... bocsánat.

Elneveti magát, mire értetlenül pislogok rá. – Tudod vicces, hogy mennyire átlátszóan hazudsz. De azt hiszem, ha eljön az ideje, akkor majd magadtól is beszélsz arról, hogy mi bánt – von vállat.

Beszélgetni kezdünk, úgy igazán semmiről, mégis szinte mindenről, ami hirtelen az eszünkbe jut. Ugyan érzem, hogy ez a beszélgetés nem olyan, mint régen volt, de azt hiszem, kezdésnek ez is megteszi.

- Chanyeol, figyelj – szólal meg Baekhyun. Túl komoly a hangja, ami kicsit megrémiszt. Mi van, ha tud az érzéseimről? Elvégre Baekhyun a legjobb barátaim egyike, aki mindenkinél jobban ismer. Hirtelen mégsem tűnik olyan jó ötletnek az, hogy beszélgetni kezdtem vele. Félek attól, amit mondani akar, amit tudhat és attól is, hogy esetleg kikotyogja valaki másnak. – Szóval é-

- Áh, itt vagy, Baekhyun hyung – ront a szobába Sehun, majd egyetlen meglepett pillantás után felém fordul. – Na mi van? A Park-házaspár kibékült? – kérdezi viccelődve, ám én ebben a percben legszívesebben beverném azt a tökéletes orrát.

- Mit szeretnél? – kérdezi Baekhyun, hangjában némi éllel, amit a fiatalabb nem vesz észre, mert közben a legidősebb kezét bámulja a combomon. Esküszöm, hogy ha valamit beszól, én megölöm!

- Umma küldött, hogy keresselek meg. Azt hiszem a menedzser hyung akart valamit mondani neked – von vállat, majd az éjjeliszekrényéhez lép és onnan felvesz valamit.

- Jól van, megyek – sóhajt fel Baekhyun. Amint kilép a szobából, tekintetem a fiatalabbra villan, aki ártatlan arckifejezéssel az ágya melletti polcon keresgél.

- Ma már vissza is költözöl? – szólal meg, kezében egy DVD tokkal. Csak bólintok, miközben a laptopom töltőjét kihúzom a konnektorból.

- Mindenkinek kényelmesebb így – hazudom. Vagyis Kyungsoonak és Sehunnak biztos, nekem viszont egy kész tortúra lesz.

Próbálva elkerülni az elkerülhetetlent, miután összeszedtem az összes cuccomat, a konyhában csinálok magamnak egy teát, miközben Joonmyun hyung azon bosszankodik, hogy milyen rendetlenek a kölykei.

- Esküszöm, felnégyelem azt, aki még egyszer nem mosogat el maga után, miután befejezte az evést. Ki hagyta a müzlis tálját a szobájában? – morog, látványosan dúlva-fúlva mosogatás közben.

- Hyung – szólal meg Soo –, te voltál az.

Vezérünk nyaka kipirul, és máris kevésbé fortyogva folytatja a mosogatást. Kyungsoo megunva az idősebb zsörtölődését, átvonul a nappaliba, ahol néhányan tévét néznek

- Te miért nem mész? – kérdezi hyung, közben hátrapillantva.

- Nincs kedvem – vonok vállat. – Most tele van a fejem minden mással.

- Valamikor azon is túl kell esned – mutat rá a lényegre. Elhúzom a számat, miközben felkelek az asztaltól és a mosogatóhoz viszem a bögrém, hogy elmossam. – Hagyd csak.

- Félek – mondom ki őszintén, hogy miért nem merem elhagyni a konyhát. Joonmyun hyung csak elmosolyodik, és megrázza a fejét.

- Örökké nem bujdokolhatsz előle.

Így hát némi időhúzással – mint a mosdóba látogatás, meg a közösségi oldalak ellenőrzése –, ott állok a Taóval közös szobánk ajtaja előtt. Azon gondolkozom, hogy mit fog reagálni, mikor meglát. Keresztül néz rajtam?

Veszteni valóm nem sok maradt, így végül görcsben álló gyomorral lenyomom a kilincset, és belépek a szobába. Egyetlen, gyors pillantást vetek Taóra, aki a mobilját bűvöli, majd a szekrényemhez igyekszem, ahol lepakolom a laptopomat. Ledermedek, és meg se merek moccanni, mialatt a fejemben gondolatok ezrei cikáznak, arra várva, hogy valaki megszólaljon.

Végül mégis megfordulok, ahol szembetalálom magamat Taóval, aki most farkasszemet néz velem.

- Szia – szólal meg, és egy pillanatra elkalandozok. Azon töprengek, hogy mikor hallottam utoljára a hangját, és hogy mit mondott akkor. „Chanyeol.” Nem látszódik dühösnek, sem pedig bosszúsnak, amiért felbukkantam a szobájában, így talán van esély arra, hogy nem utál – annyira.

- Szia – felelem, és még egy mosolyféleséget is sikerül az arcomra varázsolnom. Az arcát fürkészem, amit utoljára sápadtan és verejtéktől nedvesen láttam ebben a szobában. Bár még most is kissé fehér az arca, de sokkal jobb színben van, mint legutóbb. – Örülök, hogy jobban vagy – mondom, amire egy aprócska mosoly a válasza.

És nekem nem is kell több. Egyelőre beérem azzal a tudattal, hogy talán mégsem rontottam el mindent, véglegesen.