6. fejezet

Tao

Ahhoz képest, hogy este mennyi minden járt a fejemben, mégiscsak sikerült valahogy elaludnom. Mégis, mikor felébredek, ugyanúgy érzem magam, mint este, mintha egy másodpercet sem aludtam volna. Csak lehunytam a szemem, és bumm, máris reggel van. Már most sejtem, hogy ez megint mennyire sikeres napnak ígérkezik…

Ami először feltűnik, hogy a szomszéd ágy üres. Gyorsan felkönyökölök, és hirtelen elönt a pánik – elaludtam volna? De nem, hessegetem el az érzést, akkor Chanyeol vagy bárki más biztos felébresztett volna. Nem is hallok kintről nagy nyüzsgést, szóval még nem lehet mindenki fent.

Kikecmergek az ágyból és a fürdőbe indulok. Rövidre fogom a készülődést, még az öltözésnél is csak felveszem az első kezem ügyébe kerülő ruhadarabokat, kivételesen nem törődve az összhatással. Csak szeretnék kimenekülni a szobából a konyhába, ahol beszélgethetek a srácokkal, aztán a próbaterembe, ahol leköt a mozgás.

De ennek persze nem az a magyarázata, hogy végre teljesen felébredtem a zombiságból és újra önmagam vagyok – hanem az, hogy ne kelljen egyedül maradnom a gondolataimmal, mert akkor minduntalan csak őrá gondolnék…

Ébresztő!

Egy bögre kávéval a kezemben leülök az asztalhoz Sehun és Yixing hyung közé. Sehun most nem szándékozik folytatni az esti poénkodását, aminek külön örülök, mert így nem kell már korán reggel lehordanom. Túl fáradt vagyok ahhoz, úgy érzem, már attól elaludnék, ha csak lehunynám a szemem. Szükségem van arra a jó nagy bögre kávéra, és később egy másikra is, hogy ébren túléljem a napot. Szemezek egy szelet pirítóssal is, de nincs étvágyam; tudom, hogy ennem kéne, de azt nem akarom kockáztatni, hogy rosszul legyek.

- Jó reggelt. – Mire megiszom a kávémat, Chanyeol is megjelenik. A nyakát masszírozgatja, és látszólag valamiért elég kényelmetlenül érzi magát, biztos rosszul aludt. Rá akarok kérdezni, mi a baj, de az örökké aggodalmaskodó Suho hyung beelőz.

- Minden rendben, Chanyeol?

- Csak elaludtam a nyakamat – válaszolja.

Suho ezután engem vesz célba.

- Tao, hacsak nem éhségsztrájkolsz, legalább egy pirítóst egyél!

- Nem vagyok éhes – mondom, de egy szigorú pillantás hatására inkább beadom a derekam és tányérra teszek egy szelettel. Mázlimra umma megint Chanyeolnak szenteli a figyelmét, így nem kell megküzdenem a reggelivel. Felkelek, összepakolom a tányért és a bögrét, és a konyhába megyek eltüntetni a bizonyítékot.

A reggeli társalgós szándékom már füstbe ment, mivel mindenki láthatóan még készülődik, vagy épp túl korán van nekik a beszélgetéshez – Suho kivételével, aki lelkesen osztogatja az ötleteket Chanyeolnak, hogy mit tehetne a fájós nyakával. Fájdalomcsillapító, izomlazító krém, miegyéb. Esélyem sem lenne közbeszólni és elmondani a véleményemet, pedig ez tűnik a legésszerűbb megoldásnak: egy kis masszázzsal percek alatt rendbe lehetne hozni. Amúgy is rossz érzés Suho hyungot kizökkenteni a védelmező szerepéből, ezért inkább ráhagyom a dolgot.

A reggeli első megérzésem az volt, hogy ez a nap sem lesz valami sikeres, s végül igazam is lett. A táncpróbánkon már a bemelegítésen sem jutunk túl problémamentesen; be kell látni, hogy a probléma Chanyeol, aki most mintha minden egyes táncmozdulatot elfelejtett volna. A nyaka miatt nem meglepő, hogy ügyetlenkedik, de nekem eléggé úgy tűnik, hogy még csak nem is próbálkozik túlságosan. Miután kis híján fellöki Jongint, végül a koreográfus is megelégeli a dolgot, és szünetet ad nekünk.

Mindenki megy a maga dolgára, néhányan folytatják a táncot, míg páran beszélgetnek, vagy csak lazítanak. Magamhoz veszek egy kis üveg vizet, és leülök a tükör mellé. A vizet iszogatva figyelem, ahogy Luhan, Minseok, Sehun és Jongin táncolnak. Megfordul a fejemben, hogy csatlakozok hozzájuk begyakorolni a néhány mozdulatot, amik nem mennek túl jól, de ekkor Chanyeol telepedik le mellém.

- Fáj a nyakam – mondja ajakbiggyesztve, aztán jól meglep azzal, hogy a vállamra hajtja a fejét. Felsóhajt, s bár az arcát így nem látom, de tudom, hogy lehunyja a szemét, amitől el kell mosolyodnom. Ha az én vállam elég ahhoz, hogy végre ne tűnjön olyan zaklatottnak, mint eddig, és kényelmesen érezze magát, akkor akár még órákig itt szobroznék vele. Lerí róla, hogy a fájdalmon kívül más baja is van.

- Rosszul aludtál? – kérdezem.

- Aha. Eléggé… rossz álmom volt – feleli. – Kimentem tévézni a nappaliba, de bealudtam. Nem túl kényelmes az a kanapé.

Egyetértően bólintok, bár úgyse látja. Eszembe jut a többféle gyógymód, amit reggel Suho hyung említett, aztán az is, amire én gondoltam. Tudok neki segíteni, és fogok is, mert ha nemsokára nem kezdjük újra a próbát, és Chanyeol tovább ügyetlenkedik, még jó alapos fejmosást kaphat, amit jelen állapotában erősen kétlem, hogy jól fogadna. És nem mellesleg nem esik jól, hogy ilyen állapotban látom.

Megemelem a kezem a háta mögött és a vállára teszem. Váratlanul éri, ezért összerezzen, és arrébb húzódik. Ekkor jövök rá, hogy a mozdulat úgy nézett ki, mintha meg akarnám ölelni. Habár nem azt akartam csinálni, mégis meglep ez a reakció, hiszen régebben sosem volt baja az ölelésekkel.

Hogy tisztázzam magam, gyorsan megkérdezem, hol fáj neki.

- Oh. Kicsit feljebb.

Hátrébb csúszok, hogy jobban hozzáférjek, aztán a kezemet is átpozícionálom. Érzem a csomót az izmon a nyaka és válla találkozásánál, el is kezdem óvatosan masszírozni azt a területet. Rövidesen érzem az eredményt, a csomó lazul, csakúgy, mint Chanyeol merev testtartása. Tovább folytatom, hogy alapos munkát végezzek. A többiek látszólag még úgysem akarják folytatni a próbát.

Erre a pár percre teljesen el is merülök a gondolataimban, a kezem automatikusan mozog. Valami hangosabb zajra a terem másik feléből kizökkenek, és észreveszem, hogy a kezem időközben becsúsztattam Chanyeol pólója alá, hogy jobban hozzáférjek a vállához. Nem volt semmi rendkívüli ebben, őt látszólag nem zavarta; a vállát mozgatja elégedetten, hogy enyhült a fájdalom.

Engem viszont, valami megmagyarázhatatlan módon oltárira összezavar a dolog. Érzem meleg bőrét az ujjaim alatt, és alig tudok gátat szabni a késztetésnek, hogy lejjebb vándoroljon a kezem.

Mi a franc???

Azonnal menekülőre fogom, vöröslő arccal tápászkodok fel és lépek a lehető leghátrébb, amíg a tükörnek ütközik a hátam. Chanyeol kérdően néz fel rám, kénytelen vagyok palástolni a zavaromat.

- Oké, végeztem – mondom pókerarccal. – Jobb már?

- Sokkal. Köszi. – Rám mosolyog, amit nagyjából sikerül is viszonoznom. De a mosoly mellett továbbra is látom a kérdő tekintetet.

Minden további nélkül hátat fordítok, és az ajtó felé veszem az irányt. Hatalmas mázlim van, mert más nem vette észre a kis jelenetem. Suho is csak akkor néz fel, amikor elhaladok mellette, és megkérdezi, hova megyek. Azt felelem mosdóba, de közben meg sem állok, rá se nézek.

Oké, ez nagyon fura volt. Nagyon!

Percekig bámulom magam a mosdó tükrében, és közben próbálok értelmes magyarázatot találni. Végül csak egyvalamire jutok.

Szerelmes vagyok Krisbe. Ez eddig sem volt kérdéses számomra. És bár sosem vallottam be neki, de amíg még itt volt, legalább mindig a közelében lehettem, megérinthettem. Most viszont, hogy már esélyem sincs erre, elég volt megérintenem Chanyeolt, hogy a testem emlékezzen rá, mit éreztem minden alkalommal, amikor Krissel történt ugyanez. Annyira elmerengtem a masszázs közben, hogy az agyam azt képzelte, Kris ül előttem, és többet akart az érintéséből.

Csak ez lehet a magyarázat. Ugye?

Szóval továbbra is egy reménytelen idióta vagyok, aki képtelen túltenni magát az első szerelmén.

Chanyeol

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kizárólag a nyakam miatt vagyok ennyire szétesve. Bár jelenleg ezt semmi pénzért nem ismerném be, nemhogy Taonak, vagy esetleg másnak, de még magamnak sem. Képtelenség. Ennyi villódzik az agyamban, akárhányszor meglátom Baekhyun-t és eszembe jut az álmom. Félálomban felmerült bennem néhány „őrültség”, de... lehetetlen! Hiszen ő a legjobb barátom.

- Rosszul aludtál? – szólal meg Tao, mire felpattannak a szemeim és elgondolkozok, hogy most szólalt meg, vagy esetleg előtte is mondott már valamit.

- Aha. Eléggé… rossz álmom volt – felelem végül, próbálva a legnagyobb természetséggel előadni, hogy tényleg csak ennyiről van szó – Kimentem tévézni a nappaliba, de bealudtam. Nem túl kényelmes az a kanapé.

Újra lehunyom szemeimet, így kizárva az orrom előtt táncolókat és a terem másik végében motoszkáló többieket. Jól esik már csak ez a kis pihenés is. Valamiért nyugodtsággal tölt el Tao társasága. Nem zaklat felesleges kérdésekkel, csak vár és ott van, ha kell. És pont ez kell most nekem. Mert nem állok készen erre a beszélgetésre még. Talán egy kis idő múlva, de most még nem. Egyszer csak egy kéz landol a vállamon, mire szinte önkéntelenül rezzenek össze és húzódok az ellenkező irányba. Értetlenül pislogok egy pillanatig, mikor rájövök, hogy csak Tao volt, aki megkérdezi, hogy hol fáj pontosan.

- Oh. Kicsit lejjebb – mondom, majd zavartan a többiekre pillantok, szemeimmel a csapat díváját keresve, akit meg is pillantok, amint épp Jongdae-t szekálja valamivel. Reménytelen. Eközben Tao arrébb csúszik, kezeit pedig átvezeti, pont oda, ahol a legjobban fáj. Nem szólalunk meg, Tao elkezdi masszírozni a vállaimat, én pedig csendben tűröm az eleinte kissé fájdalmas eljárást. Próbálok elmerülni a gondolataimban, de valami folyton visszaránt, például mikor Baekhyun nyávogó hangon felvisít, mert Jongdae épp egy fél palack vizet a nyakába készül önteni. Vagy amikor szintén Baekhyun megpróbálja átölelni Kyungsoot, – menedéket keresve Jongdae támadása elől – de a kis vakarcs, csak bordán vágja, olyan kyungsoosan. Jó látni, hogy kezdenek megint természetesen viselkedni, ugyanakkor olyan érzésem van, mintha a nyílt sebembe éppen sót dörgölnének.

Miért fáj ennyire? Miért zavar egyáltalán?

Számtalan olyan kérdés merül fel bennem, melyekre hiába tudom a választ, nem értem. Miért most?

Arra eszmélek fel, hogy a puha ujjak eltűnnek vállaimról, majd egy koppanást hallok. Felpillantok, oda ahol Tao áll, vörös arccal szinte a tükörre passzírozva magát. Kérdő pillantást vetek rá, hisz nem értem mi történt.

- Oké, végeztem – szólal meg, kifejezéstelen arccal – Jobb már?

- Sokkal. Köszi – mosolyogok rá, amit viszonoz is, ám még így is kissé gyanús, ahogy viselkedik. Se szó, se beszéd indul meg az ajtó felé, ám Suho umma nem hagyja ennyiben és megkérdezi, hogy hová is indult a szőkeség, mire csak annyit felel megállás nélkül, hogy a mosdóba. Valamiért bűnösnek érzem magam, hogy részben miattam reagált így és ez aggaszt. Annyira, hogy el is feledkezek a néhány perccel ezelőtti zavaros gondolatmenetemről. Egyszerűen lehunyom a szemeimet, hátamat a tükörnek vetem és próbálok egy kényelmes pozíciót felvenni.

Valaki mellém telepedik egy kis idő múlva. Sejtéseim szerint talán Tao ért vissza, aminek örülök, mert egyedül a gondolataim már megint egészen más irányba terelődtek. Felnyitom szemeimet, majd lelkesen fordulok a mellettem ülő felé.

- Ta- ám egyáltalán nem az a személy ül mellettem, akire számítottam. Mosolyom lelohad és kissé ijedt fejet vághatok, mert Baekhyun csak elkezd kuncogni.

- Mi az? Ennyire ijesztő vagyok? – kérdezi.

- Nem, én csak... – nem találom a szavakat, a hangomat. Egy épkézláb mondatot sem tudok összerakni, ahogy Baekhyun mosolyát figyelem.

- Figyelj, Channie... – szólal meg, nekem meg összeszorul a szívem. Csak tudnám miért. Elkapom a tekintetem róla és a földet kezdem nézni – Ha bánt valami, nekem nyugodtan elmondhatod.

- Fáradt vagyok – közlöm a legkézenfekvőbb hülyeséggel, ami hirtelen az eszembe jutott. Fáradt vagyok, mert nem bírok aludni se. És ez csakis a te hibád! Mondhattam volna ezt is, de képtelen lennék rá. Mert én vagyok a világ legszerencsétlenebb embere.

- Hát jó – sóhajt fel. Már várom a pillanatot, hogy feltápászkodjon és én fellélegezhessek, ehelyett hirtelen átöleli a felé eső karomat, majd vállamra hajtja a fejét, amitől ledermedek és megmozdulni se bírok. Miért? Miért pont engem? Miért most? Át akarom karolni, ahogy régen. Vele akarok nevetni. Szórakozni, kibeszélni a problémákat, hülyéskedni, és megannyi dolgot, amiket úgy érzem, hogy soha többé nem leszek képes megcsinálni. Legalábbis nem vele. Mert kegyetlenül fáj, ahogy hozzám bújik. A nézése, kedves szavai, de a legjobban a saját viselkedésem. Én lököm egyre távolabb magamtól, amit csak magamnak köszönhetek.

Egy ideig csendben tűröm, ahogy Baek rajtam csimpaszkodik. Próbálok másra gondolni, például az új dalra, amit hetekkel ezelőtt kezdtem el írni, de valahogy nem volt hozzá kedvem, így a félkész kotta és dalszöveg ma is a szobámban porosodik. A kecses, hosszú ujjak szorítását megunva megköszörülöm torkomat, mire Baekhyun felpillant rám, én pedig erőltetetten rámosolygok.

- Ki kell mennem a mosdóba – füllentem. Egy pillanatig bambán pislog rám, majd mikor rájön a célzásra elereszti karomat és rám mosolyog. Felkelek a padlóról, majd szólok Suhonak is, aki ugyan morog valamit az orra alatt, de bólint, hogy menjek. Kilépve a teremből máris sokkal felszabadultabbnak érzem magamat. Legszívesebben leülnék csak a földre, várva, hogy folytassuk a próbát, de tudva, hogy umma nagyon kiakadna, ha rájönne, hazudtam inkább elindulok sétálni. Végigsétálva a folyosón hallom, amint több próbateremből is hangos zene szól. Ezek szerint ma nem csak nekünk van táncpróbánk. A stúdiókhoz közeledve énekszót hallok meg, amitől mosolyoghatnékom támad. Gyakornokként mi is ezekben a stúdiókban gyakoroltunk szinte egész áldott nap. Tizenketten, amikor még minden más volt. Felsóhajtok, majd tovább indulok a folyosón. Legszívesebben eltűnnék a próbáról, amihez persze nincs elég merszem. Suho hyung már alapból tikkelt rám az utóbbi időben – főleg miután legutóbb egyedül tűntem el egy fél napra – amit nem akartam fokozni. A mosdókhoz érve végül ráveszem magamat, hogy legalább bemenjek, igyak pár korty vizet és kézmosás után visszamenjek a pokolba. Éppen benyitnék, mikor valaki kilép, ezzel persze sikeresen összeütközünk. Meglepődve pislogok az illetőre, ám amikor tudatosul bennem, hogy kivel is állok szemben, egyszerűen elmosolyodok.

- Bocsi – szabadkozok, ahogy óvatosan arrébb állok, hogy kijöhessen. 

5. fejezet

Tao

Végül a pandás sapka mégsem bizonyul akkora buktának, mint amire számítottam. Azt sejtettem, hogy Chanyeol mindenképpen el fogja játszani, hogy tetszik neki, még akkor is, ha valójában nem; de meglepetésemre úgy tűnik, tényleg örül neki - bár szerintem ez még mindig csak egy jelentéktelen apróság. Azonnal fel is próbálja, majd vigyorogva pózolgat a tükör előtt, amin nevetnem kell. Így azért már kevésbé érzem cikinek, hogy az előbb pofákat vágva kapott rajta a tükör előtt.

Még a véleményemet is kikéri. Őszintén van valami... furcsa a látványban, hogy Chanyeol egy pandás sapiban virít előttem, mégis tetszik a helyzet.

- Szerintem jó - mondom.

- Oh, anya küldött neked valami vacsorát. Azt mondta, hogy a kedvenced. Szóval gyere enni! - Azzal megragadja a csuklómat és magával húz a nappali felé, majdnem el is hasalok a küszöbben a lendülettől. Vissza is nyerem az egyensúlyomat, és felzárkózok mellé, mielőtt neki bármi feltűnt volna. A többiek, akik eddig a nappaliban lebzseltek, egyből kiszúrják a sapkát. Nekik is tetszik, bár az se nagyon érdekelne, ha még az eddiginél is furábbnak tartanának miatta. A fő, hogy Chanyeolnak tetszik.

Mind átvonultunk a konyhába, ahol a roskadásig pakolt asztalt elnézve napokig nem kell majd a kaja miatt aggódnunk. Kíváncsian lestem bele néhány dobozba. Bár ennyi között hogyan is találhatnám meg, amit keresek? Chanyeol felemel egyet - természetesen a kupac másik oldaláról, nem ott, ahol kerestem - és felém nyújtja.

- Köszi. Te már ettél otthon? - kérdezem, mivel ő csak egy kisebb adag édességet vesz magához.

- Aha, mi már ettünk - kotyog közbe Kyungsoo.

- Szuper - próbáltam úgy tenni, mintha tényleg váltana ki belőlem valami pozitív érzelmet a dolog. Pedig nem. Végülis miért zavar ez ennyire? Én ma Luhannal voltam vásárolni, Chanyeol pedig Sooval vacsorázott a családjánál, nincs ebben semmi furcsa. De azért remélem, legközelebb eszébe jut, hogy együtt is elmehetnénk valahova.

Leülök az egyetlen szabad helyre, Sehun és Chanyeol közé, és belekóstolok az ételbe. Chanyeol anyukája tényleg nagyon jól főz. A finom csípős szósz íze nagyon hasonlít arra, amit anyu szokott főzni, akárhányszor hazalátogatok. Mennyivel könnyebb Chanyeolnak és a többi koreai tagnak, hogy közel élhetnek a rokonaikhoz. Kissé honvágyam támadt. Mégis jó kedvem van, míg befejezzük a vacsorát.

- Nagyon finom volt. Köszönd meg anyukádnak a nevemben is - fordulok Chanyeolhoz mosolyogva.

- Tudod mit? Legközelebb gyere velem, és akkor te is megmondhatod neki. - Felvesz egy újabb dobozkát. Nem tudtam, mi volt benne, de az biztos, hogy tele vagyok, esélytelen, hogy többet egyek. Mégse hiszem, hogy visszautasítanám, ha megkínál.

- Rendben. - Oké, mikor is lesz az a legközelebb?

Chanyeol leveszi a doboz fedelét, és felém kínálja a tartalmát. Szerencsesütik vannak benne aranyszínű csomagolásban. Oké, egy sütit még meg tudok enni. Elveszek egyet, de előtte belekotrok a dobozba, hogy ne a legfelső akadjon a kezembe. Már hozzászoktam, hogy mindig így veszek. Chanyeol ugyanilyen mozdulattal vesz magának. Kettétöröm a vékony sütitésztát, és az egyik felét be is kapom, amíg kihajtogatom a papírfecnit.

"A szerelem közelebb van hozzád, mint gondolnád."

Aha. Nem is tudom, igazából milyen bölcsességre számítottam, de reménykedtem, hogy köze sem lesz a szerelemhez. Közel? Legjobb tudomásom szerint éppen Pekingben van... Túl messze.

- Hűű - hallok a hátam mögül egy vidám hangot. - Milyen cuki! - Sehun támaszkodik a székem támlájára.

- Mi az? - kérdezi Chanyeol. Sehun kikapja mindkettőnk kezéből a papírt és egymás mellé teszi az asztalra. Odahajolok, és látom, hogy betűről betűre ugyanaz a jóslat szerepel mindkettőn.

- Szóval... Titkoltok előlünk valamit? - Sehun arcán olyan a vigyor, mintha soha többé nem lehetne levakarni onnan.

- Igen. Eláruljam a titkot? - vigyorodik el Chanyeol. - Képzeld, több ezret nyomtatnak ugyanebből a jóslatból. Hihetetlen, ugye? - gúnyolódik.

- Oh, és micsoda véletlen, hogy pont hozzátok került kettő. És pont egyszerre bontottátok ki! - folytatja a maknae.

- Mondd csak, a te sütidben mi volt? - kérdezem. - Csak nem az, hogy valaki mindjárt egy csomag szalvétát töm a szádba, hogy befogd?

- Na, ez legalább olyan, ami tényleg megvalósulhat. - Chanyeol célzatosan néz a szalvétacsomagra, ami pont a keze ügyében van. Sehun lelkesedése végre alábbhagy, aminek következtében eltölthetünk még néhány nyugodt percet a konyhában beszélgetve.

Miután mindenki lefeküdt, én még éberen fekszek az ágyamban, a jóslatot gyűrögetve és Krisre gondolva. Mostanában elég hosszú idők teltek el anélkül, hogy rá gondoltam volna. Erre egy nyamvadt szerencsesüti tapint érzékeny pontra...

Chanyeol

Mindannyian a konyhába megyünk, ahol a rengeteg ételes doboz már várja, hogy hozzálássunk az evéshez. Mindenki a dobozok között kutat, a neki szánt vacsorát keresve, köztük Tao is, aki látom, hogy több dobozt is megnéz, de egyikben sem találja, amit keres. Elmosolyodok, majd felkapom azt a dobozt, amiben az ő vacsorája van – persze, ő végig az asztal másik felén kereste, így nem csoda, hogy nem találta. Átnyújtom neki a dobozt, amit csak megköszön, majd megkérdezi, hogy én már ettem-e. Már épp válaszolnék, mikor Kyungsoo közbe kotyog, így én csak helyet foglalok az asztalnál, egy adag édességgel. Csendben látok hozzá, nem is figyelve semmire, mikor kihúzódik a mellettem lévő üres szék, majd Tao foglal helyet rajta. Mosolyoghatnékom támad, de inkább csendben fogyasztom tovább a finom nyalánkságot, amit anya pakolt. Miután végeztem csak leteszem a dobozt és bámulok magam elé. Csak halványan érzékelem, hogy Baekhyun állandóan rám néz, és olyan pillantásokat lövell felém, mintha ott helyben meg akarna ölni. Csak tudnám, mi a francos baja van már megint. Talán tettem ellene valamit? Nem akarok ilyesmivel törődni, így lehunyom a szemeimet, aztán hallom, hogy valaki hozzám beszél így odafordulok.

- Nagyon finom volt. Köszönd meg anyukádnak a nevemben is – mondja Tao mosolyogva.

- Tudod mit? Legközelebb gyere velem, és akkor te is megmondhatod neki. – mondom, aztán eszembe jut valami, így felveszek egy dobozt, remélve, hogy abban van az, amit keresek.

- Rendben. – feleli, én pedig örülök, hogy nem utasította el az ajánlatomat. Leveszem a doboz tetejét és szerencsére tényleg ebben volt, amit kerestem. Tao felé fordulok és megkínálom, egy pillanatig mintha még habozna, aztán belenyúl a dobozba és beletúr, majd kivesz egyet. Én is kiveszek egyet, majd odaadom a dobozt a másik oldalamon ülő Jonginnak. Kinyitom az aranyszínű csomagolást, majd kiveszem a sütit, amit azonnal kettétörök és miközben a számba nyomom a süti egyik felét, szétnyitom az apró cetlit.

„A szerelem közelebb van hozzád, mint gondolnád.”

Mi van? Kérdőn felvonom az egyik szemöldökömet és szinte önkéntelenül is, de felnézek, ahol megpillantom Baekhyunt, aki megint engem néz. Kérdő pillantást lövell felém, én meg csak a fejemet rázom és újra a fecnire pillantok. Miért egyből rá néztem? Oké, Chanyeol, nyilvánvaló, hogy megőrültél. Ez csak azért van, mert alig beszéltek mostanában. Elvégre... Baekhyun a legjobb barátom... vagy legalábbis az volt.

- Hűű – hallok meg egy vidám hangot, de nem igazán törődök Sehun hülyeségével. - Milyen cuki! – erre azonban már én is felkapom a fejemet.

- Mi az? – kérdezem, azzal viszont nem számolok, hogy Sehun kikapja a kezemből a papírt, akárcsak Tao kezéből, majd egymás mellé teszi őket az asztalon. Érdeklődve pillantok a két papírra és meglepődve látom, hogy mindkettőnknek ugyanaz a jóslat áll rajta. Hű, ez aztán nagy dolog.

- Szóval... Titkoltok előlünk valamit? – felpillantok a maknaera, akinek széles vigyor terül szét az arcán, mintha csak azt fejezné ki ezzel is, hogy valami olyat tud, amit rajta kívül senki.

- Igen. Eláruljam a titkot? - vigyorodok el. - Képzeld, több ezret nyomtatnak ugyanebből a jóslatból. Hihetetlen, ugye? – kérdezem, kissé gúnyosan. Megáll az eszem, ettől a kölyöktől. Komolyan.

- Oh, és micsoda véletlen, hogy pont hozzátok került kettő. És pont egyszerre bontottátok ki! – mondja.

- Mondd csak, a te sütidben mi volt? – kérdezi Tao. - Csak nem az, hogy valaki mindjárt egy csomag szalvétát töm a szádba, hogy befogd?

- Na, ez legalább olyan, ami tényleg megvalósulhat. – mondom, miközben a szalvétacsomagra pillantok, ami éppen ott van, egy karnyújtásnyira tőlem. Erre persze már Sehun lelkesedése is csillapodik, így nem kell megetetnem vele egy adag szalvétát és nyugodtan tudunk tovább társalogni. Persze ettől függetlenül nem hagy nyugodni a papír és annak tartalma, így mikor senki nem figyel, visszaveszem a kis fecnit, majd a zsebembe csúsztatom. Talán... nem, az nem létezik. Egyszerűen... nem lehetek szerelmes egy fiúba, hiszen...

Végül még a lefekvést követően is ez jár a fejemben. Nem hagy nyugodni a tény, ahogy Baekhyun pillantásai sem és a saját reakcióim se. Én... soha nem képzeltem többet abba, ha megölelt, vagy ha én megöleltem. Mindig is, olyan természetesnek vettem az egészet. Elvégre a többieket is állandóan ölelgetjük és fordítva is.

Felpattannak a szemeim és ijedten nézek körbe a szobában. Érzem, hogy folyik rólam a víz és a szívem is hevesen dübörög. Tao ágyára pillantok, aki úgy tűnik, mélyen alszik, így szerencsére nem vertem fel. Felsóhajtok, majd előre hajolok és könyökeimmel megtámasztom magamat, majd fejemet a kezemre hajtom. Megőrültem. Most már biztos. Felnyögök, ahogy eszembe jut az álmom és a benne szereplő, kissé nőies alak, aki egyértelműen férfi. És én mégis... Tagadni próbáltam, de ez már egyértelmű. Még ha nehezen is, de be kell látnom, hogy én igenis... Miért olyan abszurd ez az egész? Még hogy én... szerelmes vagyok Baekhyunba? Talán csak a süti, meg a sok stressz. De... akkor miért esett olyan jól, mikor álmomban azt mondta, hogy szeret? Aigoo. Nem értem. Én…

Ezek után persze már nem bírok aludni, így inkább kimegyek a fürdőbe. Lezuhanyozok hideg vízzel, hogy eltűntessem a problémámat, ami elég szembeötlő. Miután végzek, halkan visszalopakodok a szobánkba, ahol magamra kapok egy alsót, meg valami kényelmes melegítőt, aztán telefonnal a kezemben a nappaliba megyek. Bekapcsolom a tévét, lehalkítom, majd elfekszek a kanapén és úgy kezdek valami műsort bámulni. Bár hajnali háromkor nem sok minden van, de próbálom lekötni a figyelmemet.

- Jó reggelt, álomszuszék – mondja valaki. Egy kis időbe beletelik, mire felfogom, hogy hozzám beszélnek. Felnyitom a szemeimet, aztán megmozdulok, mire a nyakamba nyilall a fájdalom, én meg felnyögök.

- Au – közlöm a tényt, miszerint elaludtam a nyakamat. Minseok hyung mosolyog rám, aztán közli, hogy keljek, mert már mindenki reggelizik. Nyűgösen felülök, aztán körbepillantok. A nappaliban vagyok, ami azt jelenti, hogy miután bekapcsoltam a tévét, be is aludtam. Remek. De legalább az álmom nem ismétlődött. Felkelek, majd kimegyek a mosdóba, ahol megmosom az arcomat. Kissé sápadt vagyok, ezért megpofozgatom magamat, utána pedig indulok reggelizni, mert ha rám kell majd várni, akkor biztos, hogy Suho seggbe rúg. Vagy még rosszabb.

- Jó reggelt – mondom, miközben belépek a konyhába. Elveszek egy bögrét, majd megcsinálom a kávémat és azzal együtt ülök az asztalhoz. Persze a nyakam most még inkább fáj, ezért azt kezdem masszírozni.

- Minden rendben, Chanyeol? – kérdezi Suho, felpillantok rá és csak bólintok.

- Csak elaludtam a nyakamat – motyogom és magamhoz véve pár dolgot, enni kezdek.

A reggelivel végül én végzek utoljára, utána persze rohanhatok készülődni, mert ameddig én elpakoltam magam után, majdnem mindenki végez. Villámgyorsan átöltözök, magamhoz veszem a sporttáskámat, majd indulok is. Pont mikor kilépek a szobából, jelen meg Baekhyun. Megszeppenten pislogok a fiúra, aki csak rám mosolyog, majd közli, hogy Joonmyun küldte. Zavarban érzem magamat, ahogy figyelem. Talán még kicsit el is pirulok, de próbálom leplezni.

Fél órával később már a próbateremben izzadunk, miközben bemelegítünk. Ma valahogy a szokásosnál is kevesebb kedvem van, ehhez az egészhez, így nem is próbálok meg teljes erővel dolgozni. Fáj a nyakam, ha Baekhyunra pillantok, elfelejtem a tánclépéseket, ami miatt egyszer neki mentem Sehunnak, aztán ráléptem Minseok hyung lábára és még Jongint is majdnem fellöktem.

- Oké, szünet – sóhajt fel végül a koreográfus. Látom rajta, hogy már neki is elege van. Ez is az én hibám. Körbe pillantok a társaságon. Sehun és Jongin pár tánclépést gyakorol, ahogy Minseok és Luhan hyung is. Joonmyun hyung a koreográfussal beszél, miközben Baekhyun és Jongdae éppen Kyungsoot piszkálja. Ezt még úgy is meg fogják bánni. Végül a pillantásom Taora esik, aki a tükör előtt ül és a táncoló négyest figyeli. Elmosolyodok, majd mellé sétálok és leülök, mire rám kapja a tekintetét.

- Fáj a nyakam – közlöm, miközben lebiggyesztem a számat. Tényleg fáj a nyakam, így közelebb csúszok Taohoz, majd a vállára fektetem a fejemet. Így már is kényelmesebb, amitől halkan felsóhajtok, majd lehunyom a szemeimet.

4. fejezet

Tao

Miután Chanyeol lelépett, egy ideig csak heverek az ágyamon, de az agyaláson kívül semmit sem csinálok. Nagyon fáradt vagyok, mint mostanában állandóan, de elaludni nem tudok, és igazából nem is nagyon akarok. Amikor már beleunok a tétlenségbe, fogom magam és az ablakhoz megyek; mivel kint egész jó idő van, kinyitom az ablakot, hogy bejusson egy kis friss levegő. Az utcán mászkáló emberek több emelet magasságból legalább olyan picinek és jelentéktelennek látszanak, mint amilyennek én érzem magam...

Elég sokáig ücsörgök az ablakban, felváltva figyelem a kinti világot, vagy böngészem a telefonomat, amíg kint kezd besötétedni. Hallom, hogy lassan már mindenki hazaér. A gyomrom korogni kezd, de nem törődök vele, nincs kedvem kimenni és kaját készíteni, és ha meg is tenném, akkor sem hiszem, hogy lenne étvágyam.

Inkább átöltözök és bebújok az ágyamba, aztán tovább várom, hogy szobatársam hazaérjen. Már mindenki hangját hallom a nappaliból az övén kívül. Nagyon remélem, hogy nem fogják leszidni, amiért későn, ráadásul egyedül jön haza. Egyszerűen nem tudok rá haragudni, amiért lerázott, sőt, inkább megértem. Még legalább egy órán át nem jön haza, addigra el is alszom.

Arra ébredek fel, hogy valaki megrázza a vállam, és halkan beszél hozzám. Lassan átfordulok a hátamra és felülök, közben próbálok teljesen magamhoz térni, de akkor felgyullad a lámpa, és teljesen elvakít pár pillanatra. Mikor kitisztul a kép, Chanyeolt látom mellettem ülni; rám mosolyog, amitől furcsa módon ki is megy a fejemből, hogy nemrég még szomorú voltam miatta. Mielőtt még bármit mondhatnék, felém nyújt egy zacskót, amit kissé bizonytalanul veszek el tőle.

- Remélem, segít majd, és hogy tetszeni fog – mondja. Biztatóan mosolyog rám, amitől kissé felbátorodva bontogatni kezdem a csomagot.

Egy díszes tárgy kerül elő a csomagolópapírból: egy álomfogó. Az ujjamra akasztom, hogy jobban szemügyre vehessem a színes gyöngyöket és a tollakat. Hallottam már az álomfogókról, és hogy hogyan működnek: csapdába ejtik a rossz álmokat, hogy megvédjenek a visszatérésüktől. Sosem gondoltam rá, hogy szerezzek egyet magamnak, ezért lep meg teljes mértékben, hogy Chanyeol megajándékozott eggyel. Szóval tényleg tudja, hogy hónapok óta rosszul alszom, és talán aggódik is miattam. Egy furcsa érzés kerít hatalmába, amit nem tudok hova tenni. Chanyeol csendben vár, hogy megszólaljak, én meg teljesen idiótának érzem magam. És főleg hálátlannak, már megint… Amikor felnézek, Chanyeol magára ölt egy mosolyt, de biztos vagyok benne, hogy csalódást okoztam neki, amiért nem tudom kifejezni mennyire hálás vagyok.

- Ezért mentem el délután. Csak nem akartam, hogy idő előtt megtudd – néz várakozón a szemembe. Veszek egy mély levegőt és próbálom összeszedni a gondolataimat, melyek jelenleg ezerfelé kalandoznak, s mégis mindegyiknek Chanyeolhoz és az ajándékához van köze.

- Köszönöm, Chanyeol! Tényleg nagyon tetszik – mondom. Próbálok a lehető meggyőzőbben beszélni, hogy tényleg elhiggye, hogy örülök. De a folytatással már problémáim akadnak. – Én csak… - Itt megakadok. Chanyeol kicsit közelebb hajol, kíváncsian figyel. Hogyan magyarázzam el? Halkan, bizonytalanul folytatom. – Hálás vagyok, amiért törődsz velem, próbálsz felvidítani, és ezért is – emelem fel az álomfogót -, de nem tudom, hogyan viszonozhatnám. – A végén már a szemébe nézek.

- Ez egyszerű – mondja mosolyogva. – Nem várok el viszonzást. Elég az is, ha újra mosolyogsz.

És tényleg elmosolyodok. De a viszonzás nem olyan dolog, amitől eltekintek. Hiába mondja, hogy nincs rá szükség, én akkor is előrukkolok majd valamivel. De mivel? Felakasztom az álomfogót az ágyam fejtámlájára. Majd holnap szerzek szöget és kalapácsot, és felteszem a falra a fejem fölé. Lefekvés előtt még egyszer körbepillantok a szobánkban, Chanyeol cuccain, mire beugrik egy ötlet.

A következő szombaton végre eljön, amire már vártam: egy újabb szabad délután. Bár mindenki fáradt és kissé nyűgös is, mégse hagyná ki senki sem a lehetőséget, hogy kimozduljon egy kicsit. Épp azon töröm a fejem, hogy kit kérjek meg, amikor Luhan lép hozzám, és felajánlja, hogy menjünk együtt. Most csak alig két szabad óránk van, de a bevásárló utca, ahová menni készültünk csak pár percnyi sétára van.

Hamar rájövök, hogy Luhan az egyik legjobb társ egy kiruccanáshoz; jól tudunk beszélgetni, nem érintjük a kényes témákat, ráadásul céltudatosan és hamar elintézzük a dolgainkat, felesleges időhúzás nélkül. Rajta kívül csak egyvalakivel jöttem volna el szívesebben, de ő most nem jöhet szóba. Talán legközelebb? Minél többet gondolkodok rajta, annál bénábbnak tűnik az ajándékötletem. De idő és jobb ötlet híján nem gondolhatom meg magam.

Miután fizetünk, megkönnyebbülök, hogy a kiruccanásunk végéig senki sem ismert fel minket. Eddig. És ebben a pillanatban Luhan megragadja a csuklómat, hogy megállítson. Már nagyon mennék haza, ezért a lehető legkevesebb lelkesedéssel fordulok vissza. Az eladólány szólította meg Luhant, és nem is kérdés, miért: felismert minket. De azért, ahogy ez a rajongóknál szokás, rákérdez, hogy tényleg mi vagyunk-e Luhan és Tao az Exo-ból. És erre persze nyilvánvaló, mit kéne válaszolni, de én ettől eltérek.

- Bocsánat, de szerintem összekeversz valakivel – mosolygok a lányra. – Semmi baj, már sokszor előfordult.

Luhan erre olyan szemrehányóan néz rám, ami tőle amúgy sem szokatlan. És általában pont ilyenkor szívatjuk a legtöbbet.

- Úristen – tettetek meglepettséget. – Te tényleg Luhan vagy? Nagy rajongód vagyok. Kaphatok egy autogramot? – Olyan áhítatos szemekkel nézek rá, hogy a lány simán bedől a színjátéknak. Alig tudom visszafojtani a nevetést. Ilyen is régen volt már.

- Kár, hogy a pandák védett állatok – motyogja Luhan, miközben a karomat fogva kirángat az üzletből.

Ártatlan, bocsánatkérő arccal nézek rá, és ennyiben hagyjuk a témát. Normál esetben alapos fejmosást kapnék egy ilyen húzásért, de Luhan most megkímél ettől, hamar rá is jövök miért: nem akarja elrontani a jókedvemet. Furcsa, hogy sajnálatból hagyja, hogy megússzam ilyen könnyen, el is gondolkodok rajta, vajon milyen messze mehetnék el? Mégsincs kedvem ezen kísérletezgetni. Az elmúlt hónapokban alig éltem, csak elvegetáltam, nem sok minden maradt meg az emlékezetemben, mert semmi jó nem is történt. Olyan, mintha álomban töltöttem volna az időt Kris távozása óta, és most kezdenék felébredni - és talán túltenni magam rajta… Ami azt jelenti, hogy nem kell tovább a többiek jóindulatára bíznom magam. Ideje újra élni.

Amikor hazaérünk, még csak néhányan vannak otthon. Nem is kell körülnéznem, tudom, hogy Chanyeol nincs köztük, mert a szabadnapokon mindig meglátogatja a szüleit és később ér haza. A szobánkban leülök az ágyam végébe a tükörrel szemben, az ölembe veszem a bolti táskát és kiveszem belőle az ajándékot. Még mindig elég kétes érzéseim vannak vele kapcsolatban.

Azt mindenki tudja, hogy Chanyeol gyűjti a sapkákat; rengeteg van neki, és csak ritkán lehet látni őt nélkülük megjelenni bárhol is. Épp ezért támadt az az ötletem, hogy szerzek neki egyet, ami egyedi és személyes. Ebből lett, hogy elég sok keresés után találtam egy sapkát, amire egy pandát rajzoltak - de nem értem be akármilyennel, próbáltam a legaranyosabbat megtalálni, csak mert miért ne? Azért pandát választottam, mert Chanyeol akasztotta rám a Panda becenevet a megismerkedésünkkor, amit eleinte utáltam, de már megszerettem. Talán így személyesebb az ajándék, még ha nem is fogja hordani. Tényleg nagyon remélem, hogy értékelni fogja, mert nem sok más lehetőségem volt jobbat szerezni ilyen kevés idő alatt.

Próbaképp felvettem a sapit, és rá kellett, jönnöm, hogy nem is áll olyan rosszul. Rávigyorogtam a tükörképemre, aztán hátrafordítottam a sapka ellenzőjét, a hajamat meg elöl rendeztem el, hogy a homlokomba lógjon. Lehet, hogy gyakrabban kéne ilyet hordanom? A következő tíz percet azzal töltöm, hogy a hajamat és a sapkát rendezgetem mindenféleképpen, és hol grimaszolok, hol cuki képet vágok. Egész jól elszórakozok így, és néhány képet is csinálok. Épp a szexi nézést gyakorlom, amikor halk nevetést hallok a hátam mögött.

Chanyeol áll mögöttem vigyorogva, és elég nyilvánvaló, hogy a tükörképemet is látta néhány másodperccel ezelőtt. Basszus! Mióta állhat itt? Teljesen zavarba jövök.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezi, mintha nem lenne elég nyilvánvaló.

- Én csak… Ööh – motyogom. – Mióta állsz ott? – kérdezem rémülten. Észbe kapok, és lekapom fejemről a sapkát. – Mindegy… Ezt neked vettem. Csak felpróbáltam… Nem tudtam, hogy ilyen hamar hazaérsz.

Előzőleg nem épp így képzeltem el ezt a helyzetet, hogy sikerül hülyét csinálnom magamból… Szuper, most biztos idiótának tart.

Chanyeol

Érdeklődve figyelem Taot, aki mély levegőt vesz – talán így próbálja összeszedni a gondolatait? – én pedig csak ülök ott kukán. Próbálok valami konkrét érzelmet, gondolatot leolvasni az arcáról, de jelenleg nem igen megy. Csak az kattog a fejemben, hogy mi van akkor, ha egyáltalán nem tetszik neki az ajándék. Igyekszem úgy tenni, mint aki nyugodt, de nehéz, ám Tao ekkor megszólal.

- Köszönöm, Chanyeol! Tényleg nagyon tetszik – mondja. Örülök, hogy tetszik neki, de látom rajta, hogy nem igen találja a szavakat – Én csak… - Önkéntelenül is, de mosolyoghatnékom támad, ahogy figyelem, miként töri a fejét. Közelebb hajolok, kíváncsian figyelve, miközben próbálom elnyomni a vigyoromat és az olyan gondolataimat, miszerint, mint valami nagymama, nyomorgassam meg az arcát. Nyilván kicsit sem nézne őrültnek. Áh, dehogy. – Hálás vagyok, amiért törődsz velem, próbálsz felvidítani, és ezért is – emeli fel az álomfogót -, de nem tudom, hogyan viszonozhatnám. – itt már végre a szemembe néz, én pedig nem tudom tovább elfojtani a mosolyomat.

- Ez egyszerű – mondom. – Nem várok el viszonzást. Elég az is, ha újra mosolyogsz.

És végül elmosolyodik, én pedig valami különös elégedettséget érzek a mellkasomban. Rég láttam Tao őszinte mosolyát, ami tényleg jól esik. Még nekem is.

Nem sokat szöszmötölök tovább, csak elintézem az esti készülődést és az ágyamba fekszek. És csupán ekkor tudatosul bennem, hogy mennyire le is fárasztott az egész napos futkorászás, így nem telik sok időbe, hogy végül elaludjak.

A szünetet követő napokban persze újra ezerrel megy a munka – na, nem mintha aznap nem dolgoztunk volna – és úgy tűnik, hogy mindenkinek sikerült egy nap alatt annyi erőt gyűjteni, hogy kibírja a sok strapát. Mindenki. Kivéve én, aki az egyetlen szabad délutánját rááldozta arra, hogy egy csapattársának ajándékot szerezzen. Kicsit ugyan bosszantott, hogy nem gondoltam át jobban a dolgot. Mégis. Ahogy látom Tao boldog arcát, ahogy hallom az önfeledt kacaját, úgy érzem és tudom, hogy megérte. Talán nem csak én és az ajándékom miatt – nyilván, hiszen azért nem volt egy akkora dolog. Valószínűleg csak a saját elhatározása, de ugyanolyan jó látni, hogy végre visszatért. Huang ZiTao újra emberek közé merészkedett és habár még nem vitte túlzásba a szociális életet, de többször is láttam a héten, hogy Jongin és Sehun társaságában reggelizett. Vagy épp segített Joonmyun hyugnak. Vagy gyakorolta a kínait Minseok hyunggal.

- Hallottad, hyung? – kérdezi Sehun, mire felkapom a fejemet és kissé megrázom, majd érdeklődve a fiatalabbra pillantok.

- Nem. Mit kellett volna? – vonom fel kérdőn szemöldököm, majd végigpillantok a lelkesen pakolászó társaságon. Mi a fene?

- Oh, hyung! Hát hová figyeltél? Kaptunk pár szabad órát ma is, szóval megyek Bubu teázni, jössz? – érdeklődik. Szinte látom a szemeiben az őrült csillogást, ahogy kedvenc italára gondol. Egy pillanatig fontolóra veszem a csábító ajánlatot, de végül csak a fejemet rázom. Sehun persze csak vállat von, majd rohan, hogy Joonmyun hyungot fűzze be. Ez a gyerek reménytelen. Taot keresem a szemeimmel, de nem látom. Felkelek hát a helyemről és elindulok, hogy körbenézzek a lakásban.

- Keresel valakit? – hallom meg a hátam mögül. Lemerevedek a hang hallatán és eltelik egy fél perc, mire meg bírok mozdulni. Bólintok, majd a hátam mögött álló törpére pillantok.

- Taot keresem – felelem, és Baekhyun arcát fürkészem.

- Hm – halványan elmosolyodik, aztán az ajtó felé pillant – Most ment el Luhan hyunggal.

- Oh – kissé csalódott leszek. Abban reménykedtem, hogy eljön velem a szüleimhez, de ezek szerint egyedül kell mennem.

- Miért kerested? – érdeklődik tovább Baek, de nem törődők vele. Elsétálok mellette, egyenesen a nappaliba.

- Nem lényeges – morgom neki oda, félvállról, majd letelepedek a kanapéra. Naná, hogy utánam jön, és direkt mellém ül le, majd az arcomat kezdi fürkészni, ami rettentően irritál. Pár perc se telik el, de felpattanok az ülőalkalmatosságról és a konyhába rohanok, ahol meglátom Kyungsoot. Meglepődve pislog rám, és mintha kicsit meg is ijedt volna.

- Minden oké?

- Kyungsoo-ah, nincs kedved eljönni velem anyáékhoz? – kérdezem, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva az előbbi kérdését. Bámul rám egy pillanatig, aztán bólint, megtörli a kezét egy konyharuhába és elindul, hogy átöltözzön. Én is így teszek. A szobámba megyek, ahol a lehető leggyorsabban magamra kapok néhány tiszta ruhát a szekrényemből. Felveszek még egy sapkát és egy napszemüveget, majd a legfontosabb cuccaimmal – mint a kulcscsomóm, telefonom és pénztárcám – kimegyek az előszobába, ahol szinte rögtön megjelenik Kyungsoo is. Felvesszük a cipőinket, majd útnak indulunk. Amikor bezárom a lakás ajtaját, még látom Baek arcát, amin egy kissé dühös fintor ül, de jelenleg nem tud érdekelni. Bezárom az ajtót, majd Kyungsoo után sétálok, aki már a lift előtt vár.

- De örülök nektek – lelkesedik édesanyám. Látom én, hogy mennyire. Megforgatom a szemeim, ahogy anyám még mindig Kyungsoo törékeny testét ölelgeti, ahogy azt már percek óta teszi.

- Oké, anya. Én is itt vagyok – kezdek türelmetlenné válni, ahogy őket figyelem – És tudtommal még mindig én vagyok az egyetlen fiad, szóval, ha kérhetném...

- Nézd már, még a barátaira is féltékeny ez a gyerek – ver hátba valaki olyan erővel, hogy azt hiszem, kiköpöm a tüdőmet. Megfordulok, ahol édesapám mosolyog rám. Egy pillanatig elégedetlen fintort villantok felé, de lehajolok hozzá és megölelem. Végül persze anya is elengedi az ő drága Kyungsooját és engem is megölel. Letelepedünk az asztalhoz és felváltva mesélni kezdünk. Jól esik a kikapcsolódás, a kamerák nélküli, nyugodt, családi fészek és a szüleim társasága.

- Tao-ah örült az ajándéknak? – kérdezi édesanyám, miközben egy újabb tál ételt pakol elém. Felrémlik előttem a kis Panda, a mosolya és hogy miként is reagált az ajándékomra.

- Igen – bólintok, aztán boldogan kezdem el fogyasztani az elém tett ételt – Sőt most... – lenyelem a számban lévő falatot, majd úgy folytatom – Egész jó kedve van mostanában – mondom. Látom, hogy Kyungsoo rám pillant és hogy a szüleim is rá.

- Nehezen viseli, még most is – mondja Kyungsoo – De tényleg jobb színben van. Talán végre kezdi felfogni, hogy Kris hyung...

- Szegény gyerek – sóhajtja anya, majd leül mellénk – Furcsa még neki, de teljesen megértem. Elvégre, akárhányszor jártatok itt, azt a kettőt szét sem lehetett választani.

Elgondolkozok anyám szavain. Igaza van. Felsóhajtok, majd tovább eszek és próbálok másra gondolni.

- Ma el akartam hívni Taot – mondom – De amint meghallotta, hogy szabadok vagyunk, lelépett Luhan hyunggal.

- Nézd már, hát tényleg féltékeny a tulajdon barátaira – mondja apám, ám ezúttal elkerülöm a kedves kis hátba veregetést.

Sajnos az a pár óra gyorsan eltelik, nekünk pedig vissza kell térnünk a dormba. Anya persze csomagol egy kis ételt, úgy hogy lehetőleg mindenki a kedvencét kapja. Meglepődök, és úgy érzem magamat, mint valami málhás ló mikor a kocsiba bepakolunk. Hát, még amikor ki kell pakolni! Kyungsoo kezei és az én kezeim is tele vannak szatyrokkal és dobozokkal, amit csak igen ügyes-bajos módszerekkel sikerül épségben a liftbe jutatni. Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor végre megnyomom a könyökömmel a megfelelő gombot és a felvonó elindul felfelé velünk. Az ajtóhoz már jóval rövidebb utat kell megtennünk, ahol csak dörömbölni vagyunk képesek, így persze várnunk kell, mire végre valahára, valaki morogva, de ajtót nyit. Joonmyun hyung meglepődve nézi a rengeteg ételes dobozt, amik tömve vannak főételekkel, levesekkel és némi nyalánksággal.

- Kiraboltatok egy éttermet? – hüledezik a vezetőnk, miközben bezárja az ajtót a hátam mögött.

- Naná – vigyorgok rá – Szóval remélem mindenki farkaséhes és készen áll a vacsorára. A többiek? Mindenki itthon van? – kérdezem. Persze csak burkoltan arról akarok tudomást szerezni, hogy Tao itthon van-e. Látom Kyungsoo mindent sejtő pillantásait, de nem foglalkozom velük.

- Ti voltatok az utolsók – feleli Suho, majd segít Soonak a konyhába pakolászni. Én ezt kihasználva beköszönök a nappaliba, ahol nem találom a keresett személyt így rögtön a szobánk felé veszem az irányt. Nem törődők a kopogással, meg egyéb formalitássokkal – elvégre mégis csak itt lakok én is – csak halkan benyitok. Ami viszont bent fogad, az nem más, mint Tao, aki egy sapkát próbálgat a tükör előtt, miközben különféle arcokat vág és gyerekeket megszégyenítő lelkesedéssel pózol a saját tükörképének. Eszem ágában sincs megzavarni, így csak halkan figyelem és vigyorgok rajta. Talán összesen, ha öt percig bírtam csendben, de a végén csak elnevettem magamat. Tao persze egyből zavarba jön, ami az arcára van írva. Rettentő aranyos és gyerekes ilyenkor, ettől pedig csak szélesebb lesz a vigyorom.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezem, bár e nélkül is elég nyilvánvaló, hiszen elég sokáig figyeltem.

- Én csak… Ööh – motyogja. – Mióta állsz ott? – kérdezi kissé rémülten. És mintha csak észbe kapna, lekapja a fején díszelgő sapkát. – Mindegy… Ezt neked vettem. Csak felpróbáltam… Nem tudtam, hogy ilyen hamar hazaérsz.

Meglepődök, aztán rögtön a felém nyújtott pandás fejfedőt kezdem fürkészni. Óvatosan átveszem, majd lekapom a fejemen lévő sapkát és az ágyamra hajítom. Alaposan szemügyre veszem az új darabot, ami egy világosszürke fejfedő, rajta egy aranyos kis pandával. Érzem a célzást. Anno még én ragasztottam Taora a „Panda” becenevet, ami miatt elég sokat is veszekedtünk, hisz nem igazán díjazta a kreativitásomat. Mikor rádöbbenek, hogy még mindig a sapkát bámulom, felpillantok Taora.

- Köszönöm – mosolyodok el – De... én tényleg komolyan gondoltam, hogy nem kell viszonoznod. Szívesen tettem és nem kellett volna emiatt annyira fáradoznod – megrázza a fejét, én pedig csak bámulok rá bambán – Izé... tényleg köszönöm. Örömmel elfogadom és viselem majd – nevetek fel halkan, majd a fejemre húzom és én is megszemlélem magamon az új sapkát. Pár féle „beállítást” én is kipróbálok, amin Tao csak fojtottan nevet, de nem bánom, mert legalább jó kedve van.

- Na milyen? – fordulok végül felé. Megszemléli a sapkát, több szemszögből is és halkan hümmög.

- Szerintem jó – mondja, majd elmosolyodik. Bólintok, majd elvigyorodok.

- Oh, anya küldött neked valami vacsorát. Azt mondta, hogy a kedvenced. Szóval gyere enni – mondom, majd megfogom a csuklóját és úgy kezdem el magam után húzni. A nappaliban persze mindenki megnézi az új sapkámat. Mindenki mosolyog és dicséri. Kivéve Baekhyun, aki úgy csinál, mint aki elmélyülten telefonál. De én átlátok rajta, nem mellesleg pont, amikor benéztem tíz perccel ezelőtt a nappaliba, nyafogott Jonginnak, hogy lemerült a mobilja és nincs kéznél a töltője. Nem tudom, hogy pontosan mi a baja, de most nem is törődők vele. Inkább a konyhába invitálom a társaságot, hogy nekilássunk vacsorázni.

3. fejezet

Tao

Igazából nem is tudom, mit szeretnék jobban - ha békén hagynának, vagy ha lenne valaki, akivel őszintén beszélgethetek. Amikor meghallom a lépcsőn közeledő lépteket, egy pillanatra elfog a pánik, mert nem akarom, hogy bárki is így lásson most, de végül sikerül kissé rendeznem arcvonásaimat. Van egy megérzésem, hogy ki jöhetett utánam, és végül nem is tévedek: Chanyeol az.

Egy darabig csak ülünk egymás mellett, szótlanul és elgondolkodva, de én mégsem érzem kellemetlennek a csendet. Chanyeol nem érzi szükségét, hogy faggasson, vagy hogy felemlegesse a pár perccel ezelőtt történteket, és már a jelenléte is megnyugtatóan hat. Az arcomat figyeli, de ez néhány másodperc elteltével már kezd feszélyezni. Pedig már rég hozzászoktam, és alapból semmi bajom sincs azzal, ha az emberek rám figyelnek, Chanyeol esetében viszont teljesen másnak érzem ezt. Mintha tanulmányozna, próbálná leolvasni az érzéseket az arcomról, amiket direkt el akarok rejteni, hogy ne kelljen a saját problémái mellett még velem is foglalkoznia.

Ő viszont szélesen mosolygott, amikor leült mellém, és ennek még most is határozottan látszik a nyoma ajkai ívén. Nála a vigyorgás és a kicsattanó jókedv mintha munkaruha lenne, amit látszólag probléma nélkül magára tud ölteni, még akkor is, amikor másnak eszébe se jutna boldognak mutatni magát. Én erre sosem voltam - és nem is leszek - képes.

- Van valami az arcomon? - kérdezem, amikor már nem bírom tovább.

- Nincs - feleli, de tekintete megakad a felkaromon. - Bár. Te jó ég! Az meg mekkora pók! - Ezt hallva teljesen ledermedek. Pók? Csak azt ne, egyszerűen irtózok tőlük, még akkor is, ha csak távolról látom, hát még ha rajtam van! Chanyeol megfogja a karom. - Ne mozogj, leszedem - suttogja, és elkezdi becserkészni a kis rettenetet.

Teljesen váratlanul ér, amikor ujjával erősen oldalba bök, majd egyből csikizni kezd. Olyan sikítást sikerül produkálnom, ami után biztos égne az arcom a szégyentől, ha épp nem kötne le a röhögés és a levegő után kapkodás.

- Hagyd abba, hagyd abba! - könyörgök neki. Már majdnem néhány fokkal lejjebb csúsztam a lépcsőn a röhögéstől, ezért meg kell támaszkodnom, hogy újra felegyenesedhessek. Chanyeol végre abbahagyja a "kínzást", majd újra mosollyal az arcán figyel rám.

Én meg egyszerűen nem tudom abbahagyni a nevetgélést, a mosoly is az arcomon marad, mintha csak rám vésték volna. Chanyeolnak sikerült elérnie azt, amit senkinek sem az elmúlt hónapokban: végre teljes szívemből tudok nevetni, és nem csak azért, mert ezt várják el tőlem. És ezt neki köszönhetem.

A délelőtt és a kora délután is további gondok nélkül telik el, és ennek a legfőbb oka, hogy gond nélkül tudok mosolyt varázsolni az arcomra. Elég visszagondolnom a korábban történtekre, és máris könnyebb átvészelni a fotózást, majd utána a próbánkat és a hazautat is. Ha időnként Chanyeol felé téved a tekintetem, ő rám mosolyog, de néhányan a többiek közül, főleg Minseok, meglepődnek a kis vidámságom láttán. Persze sejtettem, hogy ez a hangulat csak átmeneti állapot, idővel elmúlik, amikor megint rossz irányba terelődnek a gondolataim. De ez mégse úgy következik be, ahogy számítottam rá.

A délutánt és az estét szabadon tölthettük el, ahogy csak akartuk, persze csak normális keretek közt. Az egyetlen szabály annyi, hogy egyedül ne menjünk sehová, de ezt könnyű betartani, senki sem szeret egyedül bolyongani. Egy-két kivétellel már mindenki elment otthonról, és nekem is kedvem volna hozzá. Már csak Chanyeol, Baekhyun, Kyungsoo és én maradtunk. Nem nehéz kitalálni, kivel mennék el valahová a legszívesebben. Lelkesen megindulok a szobánk felé, de Chanyeol épp ekkor lép ki az ajtón útra készen, majdnem beléütközök.

- Oh, szia.

- Hová készülsz? - kérdezem könnyedén. - Tudod, épp most akartalak megkérdezni, hogy nem lenne-e kedved sétálni egyet.

- Hát, tudod, én is sétálni akarok, de... egyedül – válaszolja egy bocsánatkérő pillantás kíséretében. Ezen ledöbbenek, meg se fordult a fejemben eddig, hogy így válaszoljon.

- De hát megmondták, hogy egyedül nem léphetünk ki az utcára - tiltakozok. Ez a legelső és a legésszerűbb érv, ami eszembe jut, hogy mégis megváltoztassam a döntését. Azért ilyen könnyen nem adom fel.

- Szeretnék kicsit egyedül lenni. - Kikerül, és meg mernék esküdni, hogy közben Baekhyun felé vet egy pillantást, aki a nappaliban ül és Kyungsoo-val nevetgél. - Később találkozunk.

- Chanyeol, várj! - szólok utána, de már ki is lépett az ajtón.

Lassan, csalódottan beballagok a szobába, elheverek az ágyamon és csak bámulom a plafont. Erre nem számítottam.

Igazából nem is kéne ezen meglepődnöm. Szobatársak vagyunk, és elég sok időt töltöttünk együtt ma, teljesen érthető, ha egyedül akar lenni egy kicsit. Én meg önző módon a társaságában akarok lenni, mert az összes bandatag közül ő az egyetlen, aki nem csak sajnálkozó pillantásokkal illet, hanem kisebb gesztusokkal próbál felvidítani. És még csak nem is tudom, hogyan tudnám ezt viszonozni neki. Biztos hálátlannak tart, és kezd elege lenni belőlem.

Chanyeol

Boldog voltam, hogy meg tudtam nevettetni Taot, és ahogy észreveszem, a nap további részében is mosolyog. Tényleg, őszintén nagyon örültem annak, hogy Tao végre megnyílt és mosolyog, de ugyanakkor aggódtam. Hiszen éjszaka rendszerint alig aludt és ennek nyomos oka is volt. Ekkor villant fel a villanykörte a fejemben. Így mikor végre leülhetek a fotózás közben, hogy pihenhessek, ameddig Sehun és Jongin pózol, a telefonomért nyúlok. Tudom, mit keresek, csak a neve nem ugrik be, így beletelik egy kis időbe mire megtalálom. Aztán már csak egy helyet kell találnom Szöulban, ahol ilyesmit kapni. Oké, így belegondolva, felmerül bennem, hogy mégis mekkora hülyeség ez. De azért keresgélek még a neten, és épp amikor a nevemet kiáltják, meg is találom, amit eddig kerestem. Frusztráltan felsóhajtok, majd lezárom a telefonom és felállok, hogy a negédesen mosolygó Baekhyun mellé sétáljak. Komolyan, direkt kínoznak azzal, hogy vele kell mosolyognom és pózolnom? A kedvem máris visszaesik, de azért próbálom a szerepemet játszani, amit senki nem vesz észre.

A hazavezető úton és az előtte lévő próbán is próbálom megtartani a mosolyomat. Nehéz, de erőt ad az, mikor Tao rám pillant és egymásra mosolygunk. Valahogy úgy érzem, hogy sokkal több a közös bennünk, mint valaha gondoltam. Hazaérve a menedzserünk közli, hogy a nap további része szabad, csak ha elmegyünk, azt ne egyedül tegyük. Hm, pont kapóra jött. Így gyorsan a szobámba rohanok, összeszedem a cuccaimat és indulok is, hogy végrehajtsam a „küldetésemet”. Ki akarok osonni, mert eszem ágában sincs társaságban menni. Egy, mert egynél több Exo tag már feltűnő, kettő, mert csupán egyetlen személlyel mennék el szívesen, de mivel pont neki akarok meglepetést szerezni, így nem lenne túl bölcs. Mert tudom milyen érzés, mikor feleslegesnek érzed magad, miközben mások felhőtlenül vásárolgatnak. Pont, mint tavaly a születésnapomon. Elmosolyodok az emléktől. Akkor még tizenketten voltunk. Akkor még minden felhőtlen volt. Vagy nem? Hyung, te már akkor is szenvedtél? Felsóhajtok, majd kinyitom az ajtót és kilépek, ám pont ekkor bukkan fel Tao is.

- Oh, szia – nyögöm meglepetten. Basszus, ki kell találnom valamit!

- Hová készülsz? – kérdezi Tao könnyedén - Tudod, épp most akartalak megkérdezni, hogy nem lenne-e kedved sétálni egyet.

- Hát, tudod, én is sétálni akarok, de... egyedül – válaszolom, miközben egy bocsánatkérő pillantást küldök felé. Látom, hogy ledöbben, és bűntudatom támad. Nem akarok bunkó lenni vele, de valahogy le kell ráznom.

- De hát megmondták, hogy egyedül nem léphetünk ki az utcára - tiltakozik. Végiggondolom, hogy mit is mondhatnák, de csak egyetlen „épeszű” érvem van, így egyből azt vetem be. Remélem, nem bántom meg, de most nincs más választásom.

- Szeretnék kicsit egyedül lenni – kikerülöm és az ajtó felé indulok, ám meghallom Baekhyun hangját, aki a nappaliban nevetgél Sooval. Vetek rájuk egy pillantást, aztán tovább megyek, még oda nyögve pár szót Taonak - Később találkozunk.

- Chanyeol, várj! - szól utánam, de én már ki is léptem az ajtón.

Tanácstalanul állok egy bolt előtt és bámulom a kirakatot. Úgy tűnik, jó helyen járok, ám mégis. Kiráz a hideg, ahogy egy-két dolgot alaposan szemügyre veszek. Irtó gáz, ahogy ott szobrozok, ezért körül is nézek, de nem úgy tűnik, hogy bárki is felismert volna. Erőt veszek magamon, kiveszem a telefonomat a zsebemből és megnézem az időt. A kis üzlet, ha minden igaz, tíz perc múlva zár, szóval ideje volna összeszednem magamat és cselekedni. Visszasüllyesztem a mobilt a zsebembe, körül nézek, majd az ajtóhoz lépek. Kinyitom, mire egy csengőszó jelzi, hogy új vevő érkezett. Kellemetlenül érzem magamat, ezért kissé vacillálva lépek beljebb. Tekintetem végigvezetem az aprócska helyiségen, amit temérdek kristály és fából faragott kisebb-nagyobb szobrocska díszit. A bolt valahogy belülről se nyugtat meg igazán és szinte kísértetiesen hat, még így fényes nappal is. Lépek egyet, mire megnyikordul lábam alatt a hajópadló. Ijedten rezzenek össze, mikor meghallok egy hangot a hátam mögül. Hatalmasra tágult szemekkel bámulok az aprócska hölgyre, aki barátságosan mosolyog rám, kezében néhány apró fafaragvánnyal.

- Segíthetek, kedvesem? – kérdezi, mire nyelek egyet. Félve bólintok egyet, majd körülnézek a helyiségben.

- Egy barátomnak keresek, öhm... ajándékot. Mostanában rémálmok és álmatlanság gyötri és-

- Tudom, mire van szükséged – fogja meg a csuklómat, majd maga után húz.

Büszkén szorongatva a legújabb szerzeményemet lépek be az épület ajtaján. Igaz, elég késő van – bár ez azért van, mert a bolt majdnem Szöul másik felén van, plusz, ha már elmentem otthonról, akkor meglátogattam a szüleimet is – ami egyet jelent azzal, hogy rajtam kívül mindenki visszaért már. Ugyan a gyomrom kissé görcsbe rándul, ahogy a liftbe szállok, és felfelé veszem az irányt, ám egyáltalán nem félek a fejmosástól. Sokkal inkább attól tartok, hogy Taonak nem fog tetszeni az ajándékom – ergo feleslegesen mentem el. Bár... nem, egyáltalán nem volt felesleges. Én úgy érzem. Mert egy olyan személynek vettem ajándékot, aki megérdemli, és nekem már ennyi is elég ahhoz, hogy örüljek. Mosolyogva szállok ki a liftből, majd a dorm ajtaját célzom be. Előkapom a kulcsomat, majd beengedem magam. Szinte be se léptem, máris dühödt pillantások kereszttüzében találom magam, ami amúgy zavarna, de nem ebben az esetben.

- Merre jártál? – kérdezi Joonmyun hyung vádló hangon. Sosem emelte fel a hangját velünk szemben – max akkor, mikor tényleg nagyon túllőttünk a célon és nyilván ez is egy olyan esetnek számít. Felsóhajtok, leteszem a szatyrot, miközben kibújok a cipőmből, majd felveszem és tovább indulok.

- Meglátogattam a szüleimet – mondom, olyan hangnemben, hogy éreztessem, semmi kedvem a további csevegéshez. A konyhába indulok, így elhaladok a nappali mellett. Látom, hogy mindenki ott van – kivéve persze Tao – így csak intek nekik és mit sem törődve a csúnya pillantásokkal a hűtőhöz lépek.

- Furcsa vagy – közli hyung és csak most tűnik fel, hogy eddig a nyomomban volt. Megforgatom a szemeimet és rápillantok.

- Semmi furcsa nincs bennem – mondom – És ha most megbocsátasz, megyek aludni – kapok ki a hűtőből egy doboz narancslevet, majd azzal együtt a szobámba indulok. Hallom, hogy a fiúk valamit beszélni kezdenek, mikor elmegyek az ajtó előtt. Nem érdekel túlzottan, akár rólam, akár másról van szó. Egy pillanatra megtorpanok az ajtó előtt, majd benyitok. Meg sem lepődök, hogy koromsötétség fogad. Nem kapcsolok villanyt, így botorkálok el először az ágyamig, ahová ledobom az üdítőt, majd Tao ágyához lépek. Óvatosan kitapogatom a lábát, hogy rá ne üljek, aztán helyet foglalok rajta.

- Hé! Tao? – óvatosan megrázom a vállát – Ébren vagy? – kérdezem. – Kelj fel, hoztam neked valamit – suttogom. Érzem, hogy megmoccan az ágy, majd hasáról a hátára fordul. Rámosolygok, bár nem tudom, hogy lát-e valamit belőle, ezért lámpát kapcsolok. Egy pillanatra összeszorítja a szemeit, amitől elmosolyodok, majd az orra alá nyomom a zacskót, amiben a papírba csomagolt ajándék lapul.

- Remélem, segít majd, és hogy tetszeni fog – mondom, mikor elveszi a kezemből a zacskót. Látom rajta, hogy habozik, de kiveszi a zacskóból a becsomagolt ajándékot, majd felpillant rám. Biztatóan rámosolygok, majd bólintok, jelezve, hogy ne féljen. Óvatosan bontogatja a celluxot, aztán kihajtogatja és kezébe veszi az ajándékát. Érdeklődve figyeli az álomfogót, amit számtalan toll és gyöngy díszít. Nem látom rajta, hogy nagyon odalenne érte, így kicsit csalódott leszek és eltűnik a mosolyom is. Mintha csak észrevette volna a hangulatváltozásom, rám pillant, én pedig magamra erőltetek egy mosolyt.

- Ezért mentem el délután – mondom – Csak nem akartam, hogy idő előtt megtudd – nézek szemeibe, és várom, hogy mondjon végre valamit.