2015. szeptember 4., péntek

3. fejezet

Tao

Igazából nem is tudom, mit szeretnék jobban - ha békén hagynának, vagy ha lenne valaki, akivel őszintén beszélgethetek. Amikor meghallom a lépcsőn közeledő lépteket, egy pillanatra elfog a pánik, mert nem akarom, hogy bárki is így lásson most, de végül sikerül kissé rendeznem arcvonásaimat. Van egy megérzésem, hogy ki jöhetett utánam, és végül nem is tévedek: Chanyeol az.
Egy darabig csak ülünk egymás mellett, szótlanul és elgondolkodva, de én mégsem érzem kellemetlennek a csendet. Chanyeol nem érzi szükségét, hogy faggasson, vagy hogy felemlegesse a pár perccel ezelőtt történteket, és már a jelenléte is megnyugtatóan hat. Az arcomat figyeli, de ez néhány másodperc elteltével már kezd feszélyezni. Pedig már rég hozzászoktam, és alapból semmi bajom sincs azzal, ha az emberek rám figyelnek, Chanyeol esetében viszont teljesen másnak érzem ezt. Mintha tanulmányozna, próbálná leolvasni az érzéseket az arcomról, amiket direkt el akarok rejteni, hogy ne kelljen a saját problémái mellett még velem is foglalkoznia.
Ő viszont szélesen mosolygott, amikor leült mellém, és ennek még most is határozottan látszik a nyoma ajkai ívén. Nála a vigyorgás és a kicsattanó jókedv mintha munkaruha lenne, amit látszólag probléma nélkül magára tud ölteni, még akkor is, amikor másnak eszébe se jutna boldognak mutatni magát. Én erre sosem voltam - és nem is leszek - képes.
- Van valami az arcomon? - kérdezem, amikor már nem bírom tovább.
- Nincs - feleli, de tekintete megakad a felkaromon. - Bár. Te jó ég! Az meg mekkora pók! - Ezt hallva teljesen ledermedek. Pók? Csak azt ne, egyszerűen irtózok tőlük, még akkor is, ha csak távolról látom, hát még ha rajtam van! Chanyeol megfogja a karom. - Ne mozogj, leszedem - suttogja, és elkezdi becserkészni a kis rettenetet.
Teljesen váratlanul ér, amikor ujjával erősen oldalba bök, majd egyből csikizni kezd. Olyan sikítást sikerül produkálnom, ami után biztos égne az arcom a szégyentől, ha épp nem kötne le a röhögés és a levegő után kapkodás.
- Hagyd abba, hagyd abba! - könyörgök neki. Már majdnem néhány fokkal lejjebb csúsztam a lépcsőn a röhögéstől, ezért meg kell támaszkodnom, hogy újra felegyenesedhessek. Chanyeol végre abbahagyja a "kínzást", majd újra mosollyal az arcán figyel rám.
Én meg egyszerűen nem tudom abbahagyni a nevetgélést, a mosoly is az arcomon marad, mintha csak rám vésték volna. Chanyeolnak sikerült elérnie azt, amit senkinek sem az elmúlt hónapokban: végre teljes szívemből tudok nevetni, és nem csak azért, mert ezt várják el tőlem. És ezt neki köszönhetem.

A délelőtt és a kora délután is további gondok nélkül telik el, és ennek a legfőbb oka, hogy gond nélkül tudok mosolyt varázsolni az arcomra. Elég visszagondolnom a korábban történtekre, és máris könnyebb átvészelni a fotózást, majd utána a próbánkat és a hazautat is. Ha időnként Chanyeol felé téved a tekintetem, ő rám mosolyog, de néhányan a többiek közül, főleg Minseok, meglepődnek a kis vidámságom láttán. Persze sejtettem, hogy ez a hangulat csak átmeneti állapot, idővel elmúlik, amikor megint rossz irányba terelődnek a gondolataim. De ez mégse úgy következik be, ahogy számítottam rá.
A délutánt és az estét szabadon tölthettük el, ahogy csak akartuk, persze csak normális keretek közt. Az egyetlen szabály annyi, hogy egyedül ne menjünk sehová, de ezt könnyű betartani, senki sem szeret egyedül bolyongani. Egy-két kivétellel már mindenki elment otthonról, és nekem is kedvem volna hozzá. Már csak Chanyeol, Baekhyun, Kyungsoo és én maradtunk. Nem nehéz kitalálni, kivel mennék el valahová a legszívesebben. Lelkesen megindulok a szobánk felé, de Chanyeol épp ekkor lép ki az ajtón útra készen, majdnem beléütközök.
- Oh, szia.
- Hová készülsz? - kérdezem könnyedén. - Tudod, épp most akartalak megkérdezni, hogy nem lenne-e kedved sétálni egyet.
- Hát, tudod, én is sétálni akarok, de... egyedül – válaszolja egy bocsánatkérő pillantás kíséretében. Ezen ledöbbenek, meg se fordult a fejemben eddig, hogy így válaszoljon.
- De hát megmondták, hogy egyedül nem léphetünk ki az utcára - tiltakozok. Ez a legelső és a legésszerűbb érv, ami eszembe jut, hogy mégis megváltoztassam a döntését. Azért ilyen könnyen nem adom fel.
- Szeretnék kicsit egyedül lenni. - Kikerül, és meg mernék esküdni, hogy közben Baekhyun felé vet egy pillantást, aki a nappaliban ül és Kyungsoo-val nevetgél. - Később találkozunk.
- Chanyeol, várj! - szólok utána, de már ki is lépett az ajtón.
Lassan, csalódottan beballagok a szobába, elheverek az ágyamon és csak bámulom a plafont. Erre nem számítottam.
Igazából nem is kéne ezen meglepődnöm. Szobatársak vagyunk, és elég sok időt töltöttünk együtt ma, teljesen érthető, ha egyedül akar lenni egy kicsit. Én meg önző módon a társaságában akarok lenni, mert az összes bandatag közül ő az egyetlen, aki nem csak sajnálkozó pillantásokkal illet, hanem kisebb gesztusokkal próbál felvidítani. És még csak nem is tudom, hogyan tudnám ezt viszonozni neki. Biztos hálátlannak tart, és kezd elege lenni belőlem.

Chanyeol

Boldog voltam, hogy meg tudtam nevettetni Taot, és ahogy észreveszem, a nap további részében is mosolyog. Tényleg, őszintén nagyon örültem annak, hogy Tao végre megnyílt és mosolyog, de ugyanakkor aggódtam. Hiszen éjszaka rendszerint alig aludt és ennek nyomos oka is volt. Ekkor villant fel a villanykörte a fejemben. Így mikor végre leülhetek a fotózás közben, hogy pihenhessek, ameddig Sehun és Jongin pózol, a telefonomért nyúlok. Tudom, mit keresek, csak a neve nem ugrik be, így beletelik egy kis időbe mire megtalálom. Aztán már csak egy helyet kell találnom Szöulban, ahol ilyesmit kapni. Oké, így belegondolva, felmerül bennem, hogy mégis mekkora hülyeség ez. De azért keresgélek még a neten, és épp amikor a nevemet kiáltják, meg is találom, amit eddig kerestem. Frusztráltan felsóhajtok, majd lezárom a telefonom és felállok, hogy a negédesen mosolygó Baekhyun mellé sétáljak. Komolyan, direkt kínoznak azzal, hogy vele kell mosolyognom és pózolnom? A kedvem máris visszaesik, de azért próbálom a szerepemet játszani, amit senki nem vesz észre.

A hazavezető úton és az előtte lévő próbán is próbálom megtartani a mosolyomat. Nehéz, de erőt ad az, mikor Tao rám pillant és egymásra mosolygunk. Valahogy úgy érzem, hogy sokkal több a közös bennünk, mint valaha gondoltam. Hazaérve a menedzserünk közli, hogy a nap további része szabad, csak ha elmegyünk, azt ne egyedül tegyük. Hm, pont kapóra jött. Így gyorsan a szobámba rohanok, összeszedem a cuccaimat és indulok is, hogy végrehajtsam a „küldetésemet”. Ki akarok osonni, mert eszem ágában sincs társaságban menni. Egy, mert egynél több Exo tag már feltűnő, kettő, mert csupán egyetlen személlyel mennék el szívesen, de mivel pont neki akarok meglepetést szerezni, így nem lenne túl bölcs. Mert tudom milyen érzés, mikor feleslegesnek érzed magad, miközben mások felhőtlenül vásárolgatnak. Pont, mint tavaly a születésnapomon. Elmosolyodok az emléktől. Akkor még tizenketten voltunk. Akkor még minden felhőtlen volt. Vagy nem? Hyung, te már akkor is szenvedtél? Felsóhajtok, majd kinyitom az ajtót és kilépek, ám pont ekkor bukkan fel Tao is.
- Oh, szia – nyögöm meglepetten. Basszus, ki kell találnom valamit!
- Hová készülsz? – kérdezi Tao könnyedén - Tudod, épp most akartalak megkérdezni, hogy nem lenne-e kedved sétálni egyet.
- Hát, tudod, én is sétálni akarok, de... egyedül – válaszolom, miközben egy bocsánatkérő pillantást küldök felé. Látom, hogy ledöbben, és bűntudatom támad. Nem akarok bunkó lenni vele, de valahogy le kell ráznom.
- De hát megmondták, hogy egyedül nem léphetünk ki az utcára - tiltakozik. Végiggondolom, hogy mit is mondhatnák, de csak egyetlen „épeszű” érvem van, így egyből azt vetem be. Remélem, nem bántom meg, de most nincs más választásom.
- Szeretnék kicsit egyedül lenni – kikerülöm és az ajtó felé indulok, ám meghallom Baekhyun hangját, aki a nappaliban nevetgél Sooval. Vetek rájuk egy pillantást, aztán tovább megyek, még oda nyögve pár szót Taonak - Később találkozunk.
- Chanyeol, várj! - szól utánam, de én már ki is léptem az ajtón.

Tanácstalanul állok egy bolt előtt és bámulom a kirakatot. Úgy tűnik, jó helyen járok, ám mégis. Kiráz a hideg, ahogy egy-két dolgot alaposan szemügyre veszek. Irtó gáz, ahogy ott szobrozok, ezért körül is nézek, de nem úgy tűnik, hogy bárki is felismert volna. Erőt veszek magamon, kiveszem a telefonomat a zsebemből és megnézem az időt. A kis üzlet, ha minden igaz, tíz perc múlva zár, szóval ideje volna összeszednem magamat és cselekedni. Visszasüllyesztem a mobilt a zsebembe, körül nézek, majd az ajtóhoz lépek. Kinyitom, mire egy csengőszó jelzi, hogy új vevő érkezett. Kellemetlenül érzem magamat, ezért kissé vacillálva lépek beljebb. Tekintetem végigvezetem az aprócska helyiségen, amit temérdek kristály és fából faragott kisebb-nagyobb szobrocska díszit. A bolt valahogy belülről se nyugtat meg igazán és szinte kísértetiesen hat, még így fényes nappal is. Lépek egyet, mire megnyikordul lábam alatt a hajópadló. Ijedten rezzenek össze, mikor meghallok egy hangot a hátam mögül. Hatalmasra tágult szemekkel bámulok az aprócska hölgyre, aki barátságosan mosolyog rám, kezében néhány apró fafaragvánnyal.
- Segíthetek, kedvesem? – kérdezi, mire nyelek egyet. Félve bólintok egyet, majd körülnézek a helyiségben.
- Egy barátomnak keresek, öhm... ajándékot. Mostanában rémálmok és álmatlanság gyötri és-
- Tudom, mire van szükséged – fogja meg a csuklómat, majd maga után húz.

Büszkén szorongatva a legújabb szerzeményemet lépek be az épület ajtaján. Igaz, elég késő van – bár ez azért van, mert a bolt majdnem Szöul másik felén van, plusz, ha már elmentem otthonról, akkor meglátogattam a szüleimet is – ami egyet jelent azzal, hogy rajtam kívül mindenki visszaért már. Ugyan a gyomrom kissé görcsbe rándul, ahogy a liftbe szállok, és felfelé veszem az irányt, ám egyáltalán nem félek a fejmosástól. Sokkal inkább attól tartok, hogy Taonak nem fog tetszeni az ajándékom – ergo feleslegesen mentem el. Bár... nem, egyáltalán nem volt felesleges. Én úgy érzem. Mert egy olyan személynek vettem ajándékot, aki megérdemli, és nekem már ennyi is elég ahhoz, hogy örüljek. Mosolyogva szállok ki a liftből, majd a dorm ajtaját célzom be. Előkapom a kulcsomat, majd beengedem magam. Szinte be se léptem, máris dühödt pillantások kereszttüzében találom magam, ami amúgy zavarna, de nem ebben az esetben.
- Merre jártál? – kérdezi Joonmyun hyung vádló hangon. Sosem emelte fel a hangját velünk szemben – max akkor, mikor tényleg nagyon túllőttünk a célon és nyilván ez is egy olyan esetnek számít. Felsóhajtok, leteszem a szatyrot, miközben kibújok a cipőmből, majd felveszem és tovább indulok.
- Meglátogattam a szüleimet – mondom, olyan hangnemben, hogy éreztessem, semmi kedvem a további csevegéshez. A konyhába indulok, így elhaladok a nappali mellett. Látom, hogy mindenki ott van – kivéve persze Tao – így csak intek nekik és mit sem törődve a csúnya pillantásokkal a hűtőhöz lépek.
- Furcsa vagy – közli hyung és csak most tűnik fel, hogy eddig a nyomomban volt. Megforgatom a szemeimet és rápillantok.
- Semmi furcsa nincs bennem – mondom – És ha most megbocsátasz, megyek aludni – kapok ki a hűtőből egy doboz narancslevet, majd azzal együtt a szobámba indulok. Hallom, hogy a fiúk valamit beszélni kezdenek, mikor elmegyek az ajtó előtt. Nem érdekel túlzottan, akár rólam, akár másról van szó. Egy pillanatra megtorpanok az ajtó előtt, majd benyitok. Meg sem lepődök, hogy koromsötétség fogad. Nem kapcsolok villanyt, így botorkálok el először az ágyamig, ahová ledobom az üdítőt, majd Tao ágyához lépek. Óvatosan kitapogatom a lábát, hogy rá ne üljek, aztán helyet foglalok rajta.
- Hé! Tao? – óvatosan megrázom a vállát – Ébren vagy? – kérdezem. – Kelj fel, hoztam neked valamit – suttogom. Érzem, hogy megmoccan az ágy, majd hasáról a hátára fordul. Rámosolygok, bár nem tudom, hogy lát-e valamit belőle, ezért lámpát kapcsolok. Egy pillanatra összeszorítja a szemeit, amitől elmosolyodok, majd az orra alá nyomom a zacskót, amiben a papírba csomagolt ajándék lapul.
- Remélem, segít majd, és hogy tetszeni fog – mondom, mikor elveszi a kezemből a zacskót. Látom rajta, hogy habozik, de kiveszi a zacskóból a becsomagolt ajándékot, majd felpillant rám. Biztatóan rámosolygok, majd bólintok, jelezve, hogy ne féljen. Óvatosan bontogatja a celluxot, aztán kihajtogatja és kezébe veszi az ajándékát. Érdeklődve figyeli az álomfogót, amit számtalan toll és gyöngy díszít. Nem látom rajta, hogy nagyon odalenne érte, így kicsit csalódott leszek és eltűnik a mosolyom is. Mintha csak észrevette volna a hangulatváltozásom, rám pillant, én pedig magamra erőltetek egy mosolyt.
- Ezért mentem el délután – mondom – Csak nem akartam, hogy idő előtt megtudd – nézek szemeibe, és várom, hogy mondjon végre valamit.

2 megjegyzés:

  1. Sziasztok!

    Egy szó. IMÁDOM!
    Annyira édesek és annyira wáá nem is tudom mit mondhatnék még. :3
    Nagyon tetszenek a karakterek, mármint ahogyan azt előadjátok és teljesen átérzem az egész történetet amikor olvasok. Mindenképp folytassátok, mert nagyon jól csináljátok!! :3
    Csak így tovább! :) :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia~

      Nagyon örülünk neki, hogy tetszik :3 A karakterek meg - részben (oké, főleg a szenvedés, de azt nagy részben) - ránk hajaznak :'D Vagy valami olyasmi xD Az jó, ha átérezhető, mert pont erre törekedünk :D Folytatjuk, jelenleg is épp íródik egy Tao szemszög :D Köszi, hogy írtál *--*

      csók Nanami. ♥

      Törlés