4. fejezet

Tao

Miután Chanyeol lelépett, egy ideig csak heverek az ágyamon, de az agyaláson kívül semmit sem csinálok. Nagyon fáradt vagyok, mint mostanában állandóan, de elaludni nem tudok, és igazából nem is nagyon akarok. Amikor már beleunok a tétlenségbe, fogom magam és az ablakhoz megyek; mivel kint egész jó idő van, kinyitom az ablakot, hogy bejusson egy kis friss levegő. Az utcán mászkáló emberek több emelet magasságból legalább olyan picinek és jelentéktelennek látszanak, mint amilyennek én érzem magam...

Elég sokáig ücsörgök az ablakban, felváltva figyelem a kinti világot, vagy böngészem a telefonomat, amíg kint kezd besötétedni. Hallom, hogy lassan már mindenki hazaér. A gyomrom korogni kezd, de nem törődök vele, nincs kedvem kimenni és kaját készíteni, és ha meg is tenném, akkor sem hiszem, hogy lenne étvágyam.

Inkább átöltözök és bebújok az ágyamba, aztán tovább várom, hogy szobatársam hazaérjen. Már mindenki hangját hallom a nappaliból az övén kívül. Nagyon remélem, hogy nem fogják leszidni, amiért későn, ráadásul egyedül jön haza. Egyszerűen nem tudok rá haragudni, amiért lerázott, sőt, inkább megértem. Még legalább egy órán át nem jön haza, addigra el is alszom.

Arra ébredek fel, hogy valaki megrázza a vállam, és halkan beszél hozzám. Lassan átfordulok a hátamra és felülök, közben próbálok teljesen magamhoz térni, de akkor felgyullad a lámpa, és teljesen elvakít pár pillanatra. Mikor kitisztul a kép, Chanyeolt látom mellettem ülni; rám mosolyog, amitől furcsa módon ki is megy a fejemből, hogy nemrég még szomorú voltam miatta. Mielőtt még bármit mondhatnék, felém nyújt egy zacskót, amit kissé bizonytalanul veszek el tőle.

- Remélem, segít majd, és hogy tetszeni fog – mondja. Biztatóan mosolyog rám, amitől kissé felbátorodva bontogatni kezdem a csomagot.

Egy díszes tárgy kerül elő a csomagolópapírból: egy álomfogó. Az ujjamra akasztom, hogy jobban szemügyre vehessem a színes gyöngyöket és a tollakat. Hallottam már az álomfogókról, és hogy hogyan működnek: csapdába ejtik a rossz álmokat, hogy megvédjenek a visszatérésüktől. Sosem gondoltam rá, hogy szerezzek egyet magamnak, ezért lep meg teljes mértékben, hogy Chanyeol megajándékozott eggyel. Szóval tényleg tudja, hogy hónapok óta rosszul alszom, és talán aggódik is miattam. Egy furcsa érzés kerít hatalmába, amit nem tudok hova tenni. Chanyeol csendben vár, hogy megszólaljak, én meg teljesen idiótának érzem magam. És főleg hálátlannak, már megint… Amikor felnézek, Chanyeol magára ölt egy mosolyt, de biztos vagyok benne, hogy csalódást okoztam neki, amiért nem tudom kifejezni mennyire hálás vagyok.

- Ezért mentem el délután. Csak nem akartam, hogy idő előtt megtudd – néz várakozón a szemembe. Veszek egy mély levegőt és próbálom összeszedni a gondolataimat, melyek jelenleg ezerfelé kalandoznak, s mégis mindegyiknek Chanyeolhoz és az ajándékához van köze.

- Köszönöm, Chanyeol! Tényleg nagyon tetszik – mondom. Próbálok a lehető meggyőzőbben beszélni, hogy tényleg elhiggye, hogy örülök. De a folytatással már problémáim akadnak. – Én csak… - Itt megakadok. Chanyeol kicsit közelebb hajol, kíváncsian figyel. Hogyan magyarázzam el? Halkan, bizonytalanul folytatom. – Hálás vagyok, amiért törődsz velem, próbálsz felvidítani, és ezért is – emelem fel az álomfogót -, de nem tudom, hogyan viszonozhatnám. – A végén már a szemébe nézek.

- Ez egyszerű – mondja mosolyogva. – Nem várok el viszonzást. Elég az is, ha újra mosolyogsz.

És tényleg elmosolyodok. De a viszonzás nem olyan dolog, amitől eltekintek. Hiába mondja, hogy nincs rá szükség, én akkor is előrukkolok majd valamivel. De mivel? Felakasztom az álomfogót az ágyam fejtámlájára. Majd holnap szerzek szöget és kalapácsot, és felteszem a falra a fejem fölé. Lefekvés előtt még egyszer körbepillantok a szobánkban, Chanyeol cuccain, mire beugrik egy ötlet.

A következő szombaton végre eljön, amire már vártam: egy újabb szabad délután. Bár mindenki fáradt és kissé nyűgös is, mégse hagyná ki senki sem a lehetőséget, hogy kimozduljon egy kicsit. Épp azon töröm a fejem, hogy kit kérjek meg, amikor Luhan lép hozzám, és felajánlja, hogy menjünk együtt. Most csak alig két szabad óránk van, de a bevásárló utca, ahová menni készültünk csak pár percnyi sétára van.

Hamar rájövök, hogy Luhan az egyik legjobb társ egy kiruccanáshoz; jól tudunk beszélgetni, nem érintjük a kényes témákat, ráadásul céltudatosan és hamar elintézzük a dolgainkat, felesleges időhúzás nélkül. Rajta kívül csak egyvalakivel jöttem volna el szívesebben, de ő most nem jöhet szóba. Talán legközelebb? Minél többet gondolkodok rajta, annál bénábbnak tűnik az ajándékötletem. De idő és jobb ötlet híján nem gondolhatom meg magam.

Miután fizetünk, megkönnyebbülök, hogy a kiruccanásunk végéig senki sem ismert fel minket. Eddig. És ebben a pillanatban Luhan megragadja a csuklómat, hogy megállítson. Már nagyon mennék haza, ezért a lehető legkevesebb lelkesedéssel fordulok vissza. Az eladólány szólította meg Luhant, és nem is kérdés, miért: felismert minket. De azért, ahogy ez a rajongóknál szokás, rákérdez, hogy tényleg mi vagyunk-e Luhan és Tao az Exo-ból. És erre persze nyilvánvaló, mit kéne válaszolni, de én ettől eltérek.

- Bocsánat, de szerintem összekeversz valakivel – mosolygok a lányra. – Semmi baj, már sokszor előfordult.

Luhan erre olyan szemrehányóan néz rám, ami tőle amúgy sem szokatlan. És általában pont ilyenkor szívatjuk a legtöbbet.

- Úristen – tettetek meglepettséget. – Te tényleg Luhan vagy? Nagy rajongód vagyok. Kaphatok egy autogramot? – Olyan áhítatos szemekkel nézek rá, hogy a lány simán bedől a színjátéknak. Alig tudom visszafojtani a nevetést. Ilyen is régen volt már.

- Kár, hogy a pandák védett állatok – motyogja Luhan, miközben a karomat fogva kirángat az üzletből.

Ártatlan, bocsánatkérő arccal nézek rá, és ennyiben hagyjuk a témát. Normál esetben alapos fejmosást kapnék egy ilyen húzásért, de Luhan most megkímél ettől, hamar rá is jövök miért: nem akarja elrontani a jókedvemet. Furcsa, hogy sajnálatból hagyja, hogy megússzam ilyen könnyen, el is gondolkodok rajta, vajon milyen messze mehetnék el? Mégsincs kedvem ezen kísérletezgetni. Az elmúlt hónapokban alig éltem, csak elvegetáltam, nem sok minden maradt meg az emlékezetemben, mert semmi jó nem is történt. Olyan, mintha álomban töltöttem volna az időt Kris távozása óta, és most kezdenék felébredni - és talán túltenni magam rajta… Ami azt jelenti, hogy nem kell tovább a többiek jóindulatára bíznom magam. Ideje újra élni.

Amikor hazaérünk, még csak néhányan vannak otthon. Nem is kell körülnéznem, tudom, hogy Chanyeol nincs köztük, mert a szabadnapokon mindig meglátogatja a szüleit és később ér haza. A szobánkban leülök az ágyam végébe a tükörrel szemben, az ölembe veszem a bolti táskát és kiveszem belőle az ajándékot. Még mindig elég kétes érzéseim vannak vele kapcsolatban.

Azt mindenki tudja, hogy Chanyeol gyűjti a sapkákat; rengeteg van neki, és csak ritkán lehet látni őt nélkülük megjelenni bárhol is. Épp ezért támadt az az ötletem, hogy szerzek neki egyet, ami egyedi és személyes. Ebből lett, hogy elég sok keresés után találtam egy sapkát, amire egy pandát rajzoltak - de nem értem be akármilyennel, próbáltam a legaranyosabbat megtalálni, csak mert miért ne? Azért pandát választottam, mert Chanyeol akasztotta rám a Panda becenevet a megismerkedésünkkor, amit eleinte utáltam, de már megszerettem. Talán így személyesebb az ajándék, még ha nem is fogja hordani. Tényleg nagyon remélem, hogy értékelni fogja, mert nem sok más lehetőségem volt jobbat szerezni ilyen kevés idő alatt.

Próbaképp felvettem a sapit, és rá kellett, jönnöm, hogy nem is áll olyan rosszul. Rávigyorogtam a tükörképemre, aztán hátrafordítottam a sapka ellenzőjét, a hajamat meg elöl rendeztem el, hogy a homlokomba lógjon. Lehet, hogy gyakrabban kéne ilyet hordanom? A következő tíz percet azzal töltöm, hogy a hajamat és a sapkát rendezgetem mindenféleképpen, és hol grimaszolok, hol cuki képet vágok. Egész jól elszórakozok így, és néhány képet is csinálok. Épp a szexi nézést gyakorlom, amikor halk nevetést hallok a hátam mögött.

Chanyeol áll mögöttem vigyorogva, és elég nyilvánvaló, hogy a tükörképemet is látta néhány másodperccel ezelőtt. Basszus! Mióta állhat itt? Teljesen zavarba jövök.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezi, mintha nem lenne elég nyilvánvaló.

- Én csak… Ööh – motyogom. – Mióta állsz ott? – kérdezem rémülten. Észbe kapok, és lekapom fejemről a sapkát. – Mindegy… Ezt neked vettem. Csak felpróbáltam… Nem tudtam, hogy ilyen hamar hazaérsz.

Előzőleg nem épp így képzeltem el ezt a helyzetet, hogy sikerül hülyét csinálnom magamból… Szuper, most biztos idiótának tart.

Chanyeol

Érdeklődve figyelem Taot, aki mély levegőt vesz – talán így próbálja összeszedni a gondolatait? – én pedig csak ülök ott kukán. Próbálok valami konkrét érzelmet, gondolatot leolvasni az arcáról, de jelenleg nem igen megy. Csak az kattog a fejemben, hogy mi van akkor, ha egyáltalán nem tetszik neki az ajándék. Igyekszem úgy tenni, mint aki nyugodt, de nehéz, ám Tao ekkor megszólal.

- Köszönöm, Chanyeol! Tényleg nagyon tetszik – mondja. Örülök, hogy tetszik neki, de látom rajta, hogy nem igen találja a szavakat – Én csak… - Önkéntelenül is, de mosolyoghatnékom támad, ahogy figyelem, miként töri a fejét. Közelebb hajolok, kíváncsian figyelve, miközben próbálom elnyomni a vigyoromat és az olyan gondolataimat, miszerint, mint valami nagymama, nyomorgassam meg az arcát. Nyilván kicsit sem nézne őrültnek. Áh, dehogy. – Hálás vagyok, amiért törődsz velem, próbálsz felvidítani, és ezért is – emeli fel az álomfogót -, de nem tudom, hogyan viszonozhatnám. – itt már végre a szemembe néz, én pedig nem tudom tovább elfojtani a mosolyomat.

- Ez egyszerű – mondom. – Nem várok el viszonzást. Elég az is, ha újra mosolyogsz.

És végül elmosolyodik, én pedig valami különös elégedettséget érzek a mellkasomban. Rég láttam Tao őszinte mosolyát, ami tényleg jól esik. Még nekem is.

Nem sokat szöszmötölök tovább, csak elintézem az esti készülődést és az ágyamba fekszek. És csupán ekkor tudatosul bennem, hogy mennyire le is fárasztott az egész napos futkorászás, így nem telik sok időbe, hogy végül elaludjak.

A szünetet követő napokban persze újra ezerrel megy a munka – na, nem mintha aznap nem dolgoztunk volna – és úgy tűnik, hogy mindenkinek sikerült egy nap alatt annyi erőt gyűjteni, hogy kibírja a sok strapát. Mindenki. Kivéve én, aki az egyetlen szabad délutánját rááldozta arra, hogy egy csapattársának ajándékot szerezzen. Kicsit ugyan bosszantott, hogy nem gondoltam át jobban a dolgot. Mégis. Ahogy látom Tao boldog arcát, ahogy hallom az önfeledt kacaját, úgy érzem és tudom, hogy megérte. Talán nem csak én és az ajándékom miatt – nyilván, hiszen azért nem volt egy akkora dolog. Valószínűleg csak a saját elhatározása, de ugyanolyan jó látni, hogy végre visszatért. Huang ZiTao újra emberek közé merészkedett és habár még nem vitte túlzásba a szociális életet, de többször is láttam a héten, hogy Jongin és Sehun társaságában reggelizett. Vagy épp segített Joonmyun hyugnak. Vagy gyakorolta a kínait Minseok hyunggal.

- Hallottad, hyung? – kérdezi Sehun, mire felkapom a fejemet és kissé megrázom, majd érdeklődve a fiatalabbra pillantok.

- Nem. Mit kellett volna? – vonom fel kérdőn szemöldököm, majd végigpillantok a lelkesen pakolászó társaságon. Mi a fene?

- Oh, hyung! Hát hová figyeltél? Kaptunk pár szabad órát ma is, szóval megyek Bubu teázni, jössz? – érdeklődik. Szinte látom a szemeiben az őrült csillogást, ahogy kedvenc italára gondol. Egy pillanatig fontolóra veszem a csábító ajánlatot, de végül csak a fejemet rázom. Sehun persze csak vállat von, majd rohan, hogy Joonmyun hyungot fűzze be. Ez a gyerek reménytelen. Taot keresem a szemeimmel, de nem látom. Felkelek hát a helyemről és elindulok, hogy körbenézzek a lakásban.

- Keresel valakit? – hallom meg a hátam mögül. Lemerevedek a hang hallatán és eltelik egy fél perc, mire meg bírok mozdulni. Bólintok, majd a hátam mögött álló törpére pillantok.

- Taot keresem – felelem, és Baekhyun arcát fürkészem.

- Hm – halványan elmosolyodik, aztán az ajtó felé pillant – Most ment el Luhan hyunggal.

- Oh – kissé csalódott leszek. Abban reménykedtem, hogy eljön velem a szüleimhez, de ezek szerint egyedül kell mennem.

- Miért kerested? – érdeklődik tovább Baek, de nem törődők vele. Elsétálok mellette, egyenesen a nappaliba.

- Nem lényeges – morgom neki oda, félvállról, majd letelepedek a kanapéra. Naná, hogy utánam jön, és direkt mellém ül le, majd az arcomat kezdi fürkészni, ami rettentően irritál. Pár perc se telik el, de felpattanok az ülőalkalmatosságról és a konyhába rohanok, ahol meglátom Kyungsoot. Meglepődve pislog rám, és mintha kicsit meg is ijedt volna.

- Minden oké?

- Kyungsoo-ah, nincs kedved eljönni velem anyáékhoz? – kérdezem, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva az előbbi kérdését. Bámul rám egy pillanatig, aztán bólint, megtörli a kezét egy konyharuhába és elindul, hogy átöltözzön. Én is így teszek. A szobámba megyek, ahol a lehető leggyorsabban magamra kapok néhány tiszta ruhát a szekrényemből. Felveszek még egy sapkát és egy napszemüveget, majd a legfontosabb cuccaimmal – mint a kulcscsomóm, telefonom és pénztárcám – kimegyek az előszobába, ahol szinte rögtön megjelenik Kyungsoo is. Felvesszük a cipőinket, majd útnak indulunk. Amikor bezárom a lakás ajtaját, még látom Baek arcát, amin egy kissé dühös fintor ül, de jelenleg nem tud érdekelni. Bezárom az ajtót, majd Kyungsoo után sétálok, aki már a lift előtt vár.

- De örülök nektek – lelkesedik édesanyám. Látom én, hogy mennyire. Megforgatom a szemeim, ahogy anyám még mindig Kyungsoo törékeny testét ölelgeti, ahogy azt már percek óta teszi.

- Oké, anya. Én is itt vagyok – kezdek türelmetlenné válni, ahogy őket figyelem – És tudtommal még mindig én vagyok az egyetlen fiad, szóval, ha kérhetném...

- Nézd már, még a barátaira is féltékeny ez a gyerek – ver hátba valaki olyan erővel, hogy azt hiszem, kiköpöm a tüdőmet. Megfordulok, ahol édesapám mosolyog rám. Egy pillanatig elégedetlen fintort villantok felé, de lehajolok hozzá és megölelem. Végül persze anya is elengedi az ő drága Kyungsooját és engem is megölel. Letelepedünk az asztalhoz és felváltva mesélni kezdünk. Jól esik a kikapcsolódás, a kamerák nélküli, nyugodt, családi fészek és a szüleim társasága.

- Tao-ah örült az ajándéknak? – kérdezi édesanyám, miközben egy újabb tál ételt pakol elém. Felrémlik előttem a kis Panda, a mosolya és hogy miként is reagált az ajándékomra.

- Igen – bólintok, aztán boldogan kezdem el fogyasztani az elém tett ételt – Sőt most... – lenyelem a számban lévő falatot, majd úgy folytatom – Egész jó kedve van mostanában – mondom. Látom, hogy Kyungsoo rám pillant és hogy a szüleim is rá.

- Nehezen viseli, még most is – mondja Kyungsoo – De tényleg jobb színben van. Talán végre kezdi felfogni, hogy Kris hyung...

- Szegény gyerek – sóhajtja anya, majd leül mellénk – Furcsa még neki, de teljesen megértem. Elvégre, akárhányszor jártatok itt, azt a kettőt szét sem lehetett választani.

Elgondolkozok anyám szavain. Igaza van. Felsóhajtok, majd tovább eszek és próbálok másra gondolni.

- Ma el akartam hívni Taot – mondom – De amint meghallotta, hogy szabadok vagyunk, lelépett Luhan hyunggal.

- Nézd már, hát tényleg féltékeny a tulajdon barátaira – mondja apám, ám ezúttal elkerülöm a kedves kis hátba veregetést.

Sajnos az a pár óra gyorsan eltelik, nekünk pedig vissza kell térnünk a dormba. Anya persze csomagol egy kis ételt, úgy hogy lehetőleg mindenki a kedvencét kapja. Meglepődök, és úgy érzem magamat, mint valami málhás ló mikor a kocsiba bepakolunk. Hát, még amikor ki kell pakolni! Kyungsoo kezei és az én kezeim is tele vannak szatyrokkal és dobozokkal, amit csak igen ügyes-bajos módszerekkel sikerül épségben a liftbe jutatni. Megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor végre megnyomom a könyökömmel a megfelelő gombot és a felvonó elindul felfelé velünk. Az ajtóhoz már jóval rövidebb utat kell megtennünk, ahol csak dörömbölni vagyunk képesek, így persze várnunk kell, mire végre valahára, valaki morogva, de ajtót nyit. Joonmyun hyung meglepődve nézi a rengeteg ételes dobozt, amik tömve vannak főételekkel, levesekkel és némi nyalánksággal.

- Kiraboltatok egy éttermet? – hüledezik a vezetőnk, miközben bezárja az ajtót a hátam mögött.

- Naná – vigyorgok rá – Szóval remélem mindenki farkaséhes és készen áll a vacsorára. A többiek? Mindenki itthon van? – kérdezem. Persze csak burkoltan arról akarok tudomást szerezni, hogy Tao itthon van-e. Látom Kyungsoo mindent sejtő pillantásait, de nem foglalkozom velük.

- Ti voltatok az utolsók – feleli Suho, majd segít Soonak a konyhába pakolászni. Én ezt kihasználva beköszönök a nappaliba, ahol nem találom a keresett személyt így rögtön a szobánk felé veszem az irányt. Nem törődők a kopogással, meg egyéb formalitássokkal – elvégre mégis csak itt lakok én is – csak halkan benyitok. Ami viszont bent fogad, az nem más, mint Tao, aki egy sapkát próbálgat a tükör előtt, miközben különféle arcokat vág és gyerekeket megszégyenítő lelkesedéssel pózol a saját tükörképének. Eszem ágában sincs megzavarni, így csak halkan figyelem és vigyorgok rajta. Talán összesen, ha öt percig bírtam csendben, de a végén csak elnevettem magamat. Tao persze egyből zavarba jön, ami az arcára van írva. Rettentő aranyos és gyerekes ilyenkor, ettől pedig csak szélesebb lesz a vigyorom.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezem, bár e nélkül is elég nyilvánvaló, hiszen elég sokáig figyeltem.

- Én csak… Ööh – motyogja. – Mióta állsz ott? – kérdezi kissé rémülten. És mintha csak észbe kapna, lekapja a fején díszelgő sapkát. – Mindegy… Ezt neked vettem. Csak felpróbáltam… Nem tudtam, hogy ilyen hamar hazaérsz.

Meglepődök, aztán rögtön a felém nyújtott pandás fejfedőt kezdem fürkészni. Óvatosan átveszem, majd lekapom a fejemen lévő sapkát és az ágyamra hajítom. Alaposan szemügyre veszem az új darabot, ami egy világosszürke fejfedő, rajta egy aranyos kis pandával. Érzem a célzást. Anno még én ragasztottam Taora a „Panda” becenevet, ami miatt elég sokat is veszekedtünk, hisz nem igazán díjazta a kreativitásomat. Mikor rádöbbenek, hogy még mindig a sapkát bámulom, felpillantok Taora.

- Köszönöm – mosolyodok el – De... én tényleg komolyan gondoltam, hogy nem kell viszonoznod. Szívesen tettem és nem kellett volna emiatt annyira fáradoznod – megrázza a fejét, én pedig csak bámulok rá bambán – Izé... tényleg köszönöm. Örömmel elfogadom és viselem majd – nevetek fel halkan, majd a fejemre húzom és én is megszemlélem magamon az új sapkát. Pár féle „beállítást” én is kipróbálok, amin Tao csak fojtottan nevet, de nem bánom, mert legalább jó kedve van.

- Na milyen? – fordulok végül felé. Megszemléli a sapkát, több szemszögből is és halkan hümmög.

- Szerintem jó – mondja, majd elmosolyodik. Bólintok, majd elvigyorodok.

- Oh, anya küldött neked valami vacsorát. Azt mondta, hogy a kedvenced. Szóval gyere enni – mondom, majd megfogom a csuklóját és úgy kezdem el magam után húzni. A nappaliban persze mindenki megnézi az új sapkámat. Mindenki mosolyog és dicséri. Kivéve Baekhyun, aki úgy csinál, mint aki elmélyülten telefonál. De én átlátok rajta, nem mellesleg pont, amikor benéztem tíz perccel ezelőtt a nappaliba, nyafogott Jonginnak, hogy lemerült a mobilja és nincs kéznél a töltője. Nem tudom, hogy pontosan mi a baja, de most nem is törődők vele. Inkább a konyhába invitálom a társaságot, hogy nekilássunk vacsorázni.