2. fejezet

Chanyeol

Mosolyogva figyelem, ahogy Tao eltünteti a tálcán lévő ételt. Úgy falja be, mint aki napok óta nem evett. Talán tényleg nem, emiatt pedig aggódni kezdek. Ha így folytatja, nem lesz jó vége. Mikor végez, nyúlok a tálcáért, hogy kivigyem, de Tao csak ellenkezik, majd kiviszi. Az ágyamra ülök és kinézek az ablakon. A város fényeitől nem lehet látni a csillagokat, csupán a holdat, mely magányosan ragyog. Kris hyung jut róla eszembe, de gyorsan elhessegetem a gondolatot és a függönyt is behúzom. Lefekszek az ágyamba, majd a telefonomat magamhoz veszem és felnézek az internetre. Ekkor jön vissza Tao, aki lekapcsolja a villanyt, ezért telefonommal világítok neki, mielőtt orra bukik.

- Jó éjt – mondom, mikor már az ágyában fekszik.

- Szép álmokat – válaszolja. Hm, szép ábránd. Az oldalamra fordulok, Taonak háttal és egy kis ideig a telefonomat bűvölöm. Nem tudom pontosan mikor aludtam be, de szinte kétségtelen, hogy mobillal a kezemben.

Arra ébredek, hogy valaki a vállamat rázogatva szólongat. Kinyitom a szemem és megpillantom Taot, aztán csak hümmögök válasz gyanánt.

- Kelj fel, különben jön a Suho-hurrikán, és mindenkit elsodor – mondja, mire csak felmutatom a hüvelykujjam. Tao eltűnik a látóteremből, aztán hallom az ajtót nyílni és zárulni. Ezek szerint a fürdőbe ment. Fáradtan emelem fel a fejem és meredek az órára. Még csak hat óra... De persze nekünk kelnünk kell, mert megint fotózás. Még pár percig fetrengek az ágyban, erőgyűjtés gyanánt. Utálok korán kelni, főleg mivel alig aludtam az éjszaka. Nagy nehezen erőt veszek magamon, felülök és körbe nézek. Hát messzire nem jutottam, de egyelőre ezt is haladásnak könyvelem el. Ekkor ér vissza Tao is, törölközővel a derekán. Biztatásként annyit mond, hogy ez is haladás. Felkelek, majd a szekrényemhez vánszorgok és ledobva magamról a felsőm, túrom fel a szekrényt. Tao telefonját magához véve lép ki a szobából, miközben én még egy szál alsóban állok a szekrénynél. Gyorsan kikapok egy fehér pólót, meg egy fekete nadrágot aztán az ágyhoz csoszogva magamra húzom őket. Én is magamhoz veszem a mobilom és így indulok el az ajtó felé, ahol Joonmyun hyunggal és Taoval találkozom. Hyung csak morcosan végig néz rajtam majd elmegy a fürdő felé.

- Mi baja van, már most? – sóhajtom és Taora nézek, aki csak vállat von. Együtt indulunk meg a konyha felé, ám én még megállok a fürdőnél, hogy legalább arcot mossak és a hajammal is kezdjek valamit. Rémesen nézek ki – állapítom meg, ahogy hófehér arcomat bámulom a tükörben. Csak megmosom és kimegyek a fürdőből, ahol beleütközök Baekhyunba.

- Jó reggelt – mosolyodik el szélesen. Nem bírom viszonozni a mosolyát, így csak megkerülöm, és a konyhába megyek. Rosszkedvűen ülök le Tao mellé, aki egy tál gabonapehely társaságában ücsörög.

- Jó reggelt – szólal meg a tűzhely mögött szobrozó Kyungsoo is.

- ’Reggelt – morgom, és az előre kikészített dolgokból kezdek reggelit válogatni. Fogok egy tányért és rántottát teszek rá, aztán csinálok egy kávét is. Felpillantok és meglátom a helyiségbe lépő, vidáman mosolygó Baekhyunt. Visszafordulok a reggelimhez és hozzá látok.

Egy órával később mindenki készen áll. A kis buszok is ekkor futnak be, amikbe azonnal beszállunk. A szokásos helyemre pillantok Baek mellett, de már megint úgy mosolyog. Rosszul leszek, komolyan. Így fogom magam és a kiszállok a buszból, azt hazudva Joonmyun hyungnak, hogy rosszul vagyok. Ami lényegében igaz is… Aztán meglátom a másik buszban a Tao melletti üres helyet és egyáltalán nem gondolkodva beszállok hozzájuk. A fiúk meglepődve pislognak rám, de nem érdekel. Leülök és hátradőlök a székben.

- Baj van, Chanyeol? – kérdezi Sehun az előttem lévő ülésről. Habár elég szófukar mostanában, ezt szinte napi szinten megkérdezi mindenkitől.

- Semmi baj – rázom meg a fejem – Csak nem volt levegő a másik kocsiban, én meg rosszul voltam – füllentem. Érzem a kérdő pillantást magam mellől, valószínűleg Tao nem hisz nekem. Igazából én sem hinnék magamnak, szóval nem lepődök meg. Ám mondani nem mond semmit, ahogy én sem. Csak bedugom fülembe a fülhallgatóm egyik felét, de végül Taora pillantok, aki szomorú tekintettel bámul ki az ablakon. Elgondolkozom, megbökdösöm a vállát, mire felém kapja a fejét. Rámosolygok, és a fülhallgató szabad végét felé nyújtom. Habár rossz kedvem van, mégsem akarom, hogy neki is az legyen.

Tao

Észre sem veszem, hogy Chanyeol mellém ül, egészen addig, amíg Sehun meg nem szólítja. Chanyeol persze előáll egy átlátszó magyarázattal, de szerintem még ő sem hiszi, hogy bevesszük. Mégse kérdezősködünk tovább, se én, se a többiek. Újra az ablakon túlra fordítom a tekintetem, miközben elindulunk, de nem sokat látok, csak elkalandozok.

Egyszer csak bökdösést érzek a vállamon, és amikor felnézek, azt látom, hogy Chanyeol a fülhallgatója egyik végét felém tartja, a másik az ő fülében van. Ő maga mosolyog, de erőltetetten, mintha csak miattam tenné… Habozás nélkül fogadom el és teszem a fülembe, és hálásan próbálok visszamosolyogni. Valami vidámabb dal játszódik éppen, de nem igazán figyelek rá, csak hátratámasztom fejemet a fejtámlára.

Lassan vége az első számnak és egy új kezdődik, de Chanyeol néhány másodperc után átvált a következőre. Kérdőn nézek rá, de tekintetét a telefonra szegezi. Hát persze… Az előbb egy SNSD szám kezdődött. Biztos felkavarta Baekhyun hyung és Taeyeon noona kapcsolata, mert így sokkal kevesebb időt tölthet a legjobb barátjával. Chanyeolt és Baekhyunt régebben állandóan csak együtt láthattuk, ahogy a banda hangulatát próbálták feldobni. De az utóbbi időben mintha kerülte volna őt, talán épp ezért szállt át a mi kisbuszunkba.

Lehunyom a szemem és visszaemlékezek, mi volt régebben, amikor szomorú voltam vagy kedvetlen. Krisnek mindig előbb tűnt fel a dolog, mint a többieknek, és attól függetlenül, hogy más dolga is lett volna, otthagyott mindent, hozzám lépett és megölelt. A vállára hajtottam a fejem, és egy ideig csak így álltunk, egyikünket sem érdekelte, hogy a többieknek mi lehet a véleménye. Végül elengedett, összeborzolta a hajamat, és szó nélkül, mosolyogva nézett rám. És ettől mindig jobban éreztem magam.

Nem segít a hangulatomon, hogy ezekre az alkalmakra gondolok. Vajon neki jelentettek ezek az ölelések annyit, mint nekem? Vagy teljesen félreértelmeztem volna? Biztosan… Nem, nem kéne rá gondolnom. Most nyilvános helyre megyünk, nem akarok túl depressziósnak tűnni.

Fél óra múlva már majdnem mind egy tükrökkel és asztalokkal felszerelt szobában tartózkodunk. Én az utolsók között vagyok. Egy nagy tükör előtt ülök már átöltözve a fotózásra kapott ruhákba, már a hajam és az arcom is elfogadható állapotú. A stylist a fülbevalóimat vizsgálgatja, és látom az arcán, hogy épp beszólni készül a legalul lógó keresztre.

- Ez-

- Azt nem fogom kivenni – vágok a szavába. Nem is vagyok kíváncsi a javaslatára.

- De ez nem igazán passzol ide - próbálkozik újra.

- Akkor is ott marad! – szorítottam tenyerem a fülemre. Idiótának nézhetnek, és az is hülyeségnek tűnhet, hogy ennyire ragaszkodok egy ékszerhez, de nem érdekel. Ez is Krisre emlékeztet, mint oly sok minden. Mindig együtt vettünk fülbevalópárokat, és az egyik felét ő tartotta meg, a másikat pedig én.

- Jó-jó! – A stylist végül megadja magát és folytatja a hajam igazgatását. Azt hittem, ezt már befejezte, de mindegy, inkább nem vitatkozok tovább.

Minseok hyung ül a mellettem lévő széken. Eddig a telefonján pötyögött valamit, de már felénk figyel. Most felhoz egy témát, amiről épp egy-két napja beszélgettünk, miszerint nem kéne minden régebbi, de még nem megjelentetett fotósorozatról leszerkeszteni Krist. Végül is, amikor a képek készültek, még ő is velünk volt. Erről a témáról elég megosztottak voltak a vélemények a tagok között. Minseok elmondja a véleményét a stylistnak, amit szerintem nem kéne tennie. Ha például a menedzser fülébe jut a dolog, biztos nem tetszene neki, hogy még mindig felbolygatjuk a Kris-témát.

- Ez hülyeség – nevet a stylist, Nem igazán akarom hallani a folytatást… -  Yifan maga döntött úgy, hogy nem akar többé része lenni a bandának. Mit szólna hozzá, ha egyszer csak meglátná az arcát mellettetek egy újságban, amiről nem is tudott? – még mindig gúnyosan és lenézően néz ránk. Na jó, kezd elegem lenni. Ökölbe szorítom a kezem, és megfeszítem az izmaim, mire Minseok aggodalmasan pillant rám a szeme sarkából. – Ne áltassátok magatokat.

Tudom, hogy később csúnya mód megbánnám, ha most behúznék neki egyet, vagy akár leüvölteném a fejét. Ezért egyszerűen csak felpattanok a székről és kiviharzok a teremből, közben magamon érzem a többiek tekintetét. Céltalanul haladok végig néhány folyosón, majd egy lépcsőházban kötök ki. Az épület legfelső szintjén voltam, és az utolsó lépcsősor már a tetőre vezet, aminek az ajtaja kulcsra van zárva, így biztos, hogy senki nem fog erre járni. Leülök és átkarolom felhúzott térdeimet. Egyszerre vagyok szomorú és mérges, muszáj lenyugodnom.

Vajon mikor és hogyan jutok túl ezen? Bárcsak ne szomorodnék el, akárhányszor Krisre gondolok. Bárcsak ne lennék mérges, akárhányszor valaki őt és a döntését kritizálja. Muszáj túltennem magam rajta.

Chanyeol

A zenehallgatástól egész jó kedvem lett, persze ez se tarthatott túl sokáig. Az arcomra fagy a mosoly, mikor meghallom a felcsendülő Girls’ Generation számot. Mostanában a hideg futkos a hátamon, akárhányszor meghallom valamelyik számukat. Pedig semmi bajom a sunbaekkel... Egyszerűen csak... A telefonomra meredek és azokra az időkre gondolok, mikor még Baekhyun és én mindent együtt csináltunk. Mostanában olyan furcsa. Bár én is, hiszen ha csak meglátom, kerülöm. De képtelen vagyok elviselni azt, ahogy viselkedik. Mikor kiderült, hogy Kris hyung perel, ő volt az, aki „lázadt” a cég ellen. Volt bátorsága. Ő volt a vakmerő. Aztán... hirtelen váltás és most meg szinte issza a cég szavait. Hová lett az igazi Baekhyun? Vagy ennyire félre ismertem volna? Létezik? Felsóhajtok, majd Taora pillantok, aki lehunyt szemekkel ücsörög. Nem hiszem, hogy alszik, de zavarni sem akarom, ezért békén hagyom.

Fél órával később már egy fodrászszékben ülök, és miközben zenét hallgatok, hagyom, hogy a fodrászunk a dolgát végezze. Az elsők közt ültem be a székbe, így mikor végzek, még bőven van időm. Az egyik sarokban lévő kanapéra ülök és a többiekről tudomást sem véve kezdek el a telefonommal játszani. Bár zavar, hogy az utóbbi időben még én is ilyen befelé forduló lettem, de kezdek belefáradni a hiábavaló próbálkozásokba. Nevetésre leszek figyelmes mire, felkapom a fejem. Baekhyun az és az egyik stylist, akit sikeresen megnevettetett valami hülye beszólással. A lágyan csengő nevetése, vidám arca és az egész kisugárzása megnyugtat. Furcsa, de tényleg rég láttam, ilyen őszintén nevetni. Talán ha nem kerülném ennyire. Bűntudatom támad, ahogy a boldogságtól ragyogó arcát nézem. Milyen elcseszett egy barát vagyok. Ahelyett, hogy örülnék neki és a boldogságának, itt szenvedek és kerülöm, miközben beburkolózok a magam kis birodalmába. Mindig is ilyen önző és kétszínű voltam? Nem tudom. Felsóhajtok, hátradőlök a kanapén és lehunyom a szemeim. Egy idióta vagyok. Ahogy ott fekszek a kanapén, egyszer csak valaki mellém ül, de én nem törődök vele. Higgye csak, hogy alszok. Váratlanul egy kéz siklik a combomra, mire próbálok nem összerezzenni. Felkapom a fejem és ijedten bámulok a „támadómra”. Baekhyun mosolyog rám, kezét továbbra is a combomon tartva, ami eddig szinte természetes volt, most mégis zavarba ejt.

- Minden rendben, Chanyeol? – kérdezi váratlanul, mire azt se tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Nyelek egyet, majd bólintok.

- Persze, mi baj volna? – nézek a szemébe, de nem sokáig bírom a tekintetét állni, ezért az egyik székben ücsörgő Jonginra pillantok.

- Furcsán viselkedsz mostanában – von vállat. Felé kapom a tekintetem. A tekintete aggódó, szinte kicsit vádló, de semmi rossz akarás nincs benne. Aggódik értem és ez valahol megnyugtat. Ugyanakkor halálosan idegesít is. Talán a kis barátnője nem elég neki? A gondolatra rögtön elszégyellem magam. Nem. Én nem vagyok ilyen. Taeyeon noona pedig nem érdemli meg, hogy akár gondolatban is, de szidjam.

- Semmi bajom – mondom halkan, aztán a földet kezdem pásztázni – Csak mostanában rosszul alszom. Ennyi.

- Biztos vagy ebben, Chanyeol? – kérdezi és kicsit a combomba markol. Ahogy kiejti a nevem... Bólintok, de ezúttal nem nézek fel rá. Képtelen volnék a szemeibe nézni. Azzal elárulnám magamat és azt nem akarom. Elég, ha én egymagam szenvedek. Nem kell még mást is belerángatni.

- Ki kell mennem a mosdóba – kelek fel a kanapéról, majd válaszra sem várva kirohanok a helyiségből.

Az férfimosdóba rohanok, majd egyenesen egy fülkét célzok meg. Belépek, majd magamra zárom, lehajtom a vécé fedelét, majd ráülök, és magam elé bámulok. Valamit tennem kell, mert nem ülhetek itt egész nap. Mégis... nem bírok visszamenni. Nem akarok visszamenni. Aigoo, ez így nagyon nem lesz jó. Felsóhajtok, térdeimre támasztom a tenyereimet, majd államat ráhajtom. Igazság szerint az arcomat temetném legszívesebben a tenyereimbe, de ha visszamegyek elmaszatolt sminkkel, akkor én halott ember vagyok. Felfújom az arcom, a tüdőmben tartva a levegőmet közben a fülkében nézek szét. Úgy érzem magam, mint egy kis gyerek. De valahogy jól esik kiszakadni a nyomasztó közegből. Bár pont egy mosdóba menekülni... Egy ideig csak bamba fejjel ücsörgök a lehajtott deszkán, hol a kezeimmel játszva, hol a lábaimmal dobolva. Persze, mikor valaki bejött a mosdóba a lábamat felhúztam és átöleltem.

Bő negyed órával később elégelem meg végleg a vécén való gubbasztást. A füleimet hegyezem és mivel nem hallok mozgást kinyitom, majd a csaphoz lépek. Megmosom a kezeim, aztán a tükörképemre pillantok. A reggeli Chanyeol, aki leginkább úgy nézett ki, mint egy szellem most sehol nincs. Helyette a sármos, színpadi Chanyeol néz vissza rám. Egyetlen apró bökkenőt veszek észre. Mégpedig a szemeim tompa csillogását, mintha csak könnyesek lennének. Felnyögök, és a hajamba süllyesztem kezeim. Ah, persze. Ezért is kapok a fejemre, így végül visszahúzom a kezeim és megigazgatom, amit széttúrtam. Bevizezem a kezemet, majd egy kis vizet az arcomra fröcskölök. Utoljára végignézek magamon, majd visszaindulok.

Épphogy visszaérek az öltözőhöz, mikor Tao viharzik ki a kis helyiségből. Végigrohan a folyosón, talán a lépcsőház felé tart. Aggódva nézek utána. Vajon mi történhetett? Utána akarok menni, de jobbnak látom, ha előbb informálódok.

- Mi történt? – kérdezem Minseok hyungtól, aki akkor száll ki a fodrász székből és a legaggódóbb pillantásokkal bámul az ajtó irányába. Röviden elmagyarázza a helyzetet a fülbevalóról, aztán a retusált képekről. Rögtön világossá válik minden. Dühösen az említett stylistra pillantok, aki döbbenten pislog rám. Nem törődök vele többet, fogom magam és én is kirohanok a teremből, egyenesen az épp befelé igyekvő Baekhyunnak. Csak morogok valami bocsánatkérés féleséget, majd tovább megyek arra, amerre Taot láttam menni. Egy lépcsőházhoz jutok és mivel jobb ötletem úgy sincs, ezért elindulok felfelé. A végén már komolyan úgy érzem, hogy levert a víz, de azért mászok még. Az utolsó lépcsőfordulóhoz érek, mikor meglátok egy vasajtót, előtte pedig egy összekuporodott szőke hajú alakot. Felsóhajtok, majd elmosolyodok és így teszem meg az utolsó lépcsőfokokat. A hangokra Tao is felkapja a fejét és bár elsőre úgy tűnik, nem igazán vágyik társaságra, mintha megnyugodna, hogy én vagyok az.

- Szabad? – kérdezem, már előtte állva és lepillantva rá, közben mellé mutatva. Bólint egyet, mire szélesebben elmosolyodok és leereszkedek mellé. Nem mondunk semmit, csak csendben ücsörgünk. Tao felhúzott térdekkel, míg én törökülésben. Rápillantok, és az arcát kezdem tanulmányozni. Szőke hajának egy része a szemébe lóg, az éjsötét szemek szomorúan csillognak, miközben alsó ajka lebiggyed. Legszívesebben megnyomnám mutatóujjammal az arcát, de nem tudom, hogy mit reagálna.

- Van valami az arcomon? – kérdezi halkan.

- Nincs – mondom, aztán eszembe jut valami – Bár. Te jó ég! Az meg mekkora pók! – tettetek meglepődöttséget. Megfogom a karját és közelebb hajolok megmerevedett alakjához – Ne mozogj, leszedem – suttogom, és úgy csinálok, mint aki az apró ízeltlábút próbálja elkapni. Aztán egy váratlan pillanatban ujjamat az oldalába fúrom és szabad kezemmel csiklandozni kezdem, mire nem túl férfiasan felvisít, aztán nevetni kezd és rimánkodni, hogy hagyjam abba. Elmosolyodok, ahogy figyelem. Nyugtató a kellemesen csengő kissé mélyebb hangja, ahogy vidám arca is. Nem tudom, mikor láttam Taot utoljára őszintén mosolyogni, ezért büszkeséggel tölt el a tudat, hogy sikerült – habár „csellel” – megnevettetnem.